Századok – 1973

Krónika - Nemzetközi tudományos ülésszak a XVI–XVII. századi közép-kelet-európai parasztmozgalmak történetéről (Búza János–Gyimesi Sándor) 527/II

534 KRÓNIKA Heckenast Gusztáv arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1514. évi parasztháború okai között a huzamosan ható társadalmi és gazdasági fejlődéstendenciák mellett egy akut tényezőnek, az 1512 — 1513-as közép-európai kereskedelmi és pénzügyi válságnak is szerepe lehetett. A válságnak polarizálóan kellett hatnia a társadalmi ellentétekre, s valamennyi osztálynak, rétegnek meg kellett éreznie. A válság ténye önmagában megmagyarázná a mezővárosi parasztság és az 1513-ban tömegesen „kenyér nélkül maradó" hajdúk részvételét a parasztháborúban. V. V. Mavrogyin (Szovjetunió) az oroszországi parasztháborúk történeti jelentőségével foglalkozott. Megállapította, hogy a parasztháborúk (Bolotnyikov, Bulavin, Pugacsov mozgalmai) csak a feudális rend meghatározott, fejlettebb szakaszára jellemzőek. A parasztháborúk ugyanis feltételezik a kizsákmányolt paraszti rétegek egységesülésót a feudális uralkodó osztály ellenlábasaként. Mavrogyin rámutatott arra, hogy a nagy parasztháborúk Oroszországban egybeestek az orosz nemzet formálódásának kezdeteivel, s a feudalizmus létének kérdését nemzeti méretekben vetették fel. Vezéreik nyilatkozatai, levelei bizonyítják, hogy mindig egész Oroszország méreteiben gondolkodtak, ezért nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a parasztok politikai látóköre nem terjedt ki nemzeti méretekig. A parasztháború megkülönböztető jegyeit egyéb mozgalmakhoz képest Mavrogyin abban foglalja össze, hogy ezek lényegében polgárháborúk,* amelyek a feudalizmus egész rendje ellen folynak. A hatalomért vívott harc ez, amelynek megszerzését naiv, a faluközösséget mintául vevő monarchikus elképzelések keretében vélik realizálni. A parasztháború egységes vezetést, ideológiát ős szervezettséget tételez fel. Az oroszországi parasztháborúkat a nyugat-európaiakkal összevetve a vallásos elem és a megegyezési kísérletek hiányát emeli ki sajátosságként. A feudalizmus megdöntésén túl céljaik objektív, nem tudatos tartalmaként a kapitalizmus elemeinek erősítését ismeri fel. Történeti jelentőségük közvetlen eredmények helyett a forradalmi eszmék kialakulásában ős terjedésében van, amely végső soron az 1861-es jobbágyreform megvalósításában is szerepet játszott. Antoni Podraza (Lengyelország) a lengyel államhoz tartozott Nyugati Kárpátok parasztmozgalmait vizsgálta a XVI—XVIII. században. A táj földrajzi viszonyainak, termelési övezeteinek bemutatása után a birtok- és járadékstruktúra alakulásával foglalkozott. Megállapította, hogy az erdők túlnyomóan földesúri kézen voltak, a szántóknál azonban a paraszti földhasználat dominált s a pénzjáradék volt az uralkodó. A parasztmozgalmakat többnyire a földesúri földek terjeszkedése vagy a járadékemelés váltotta ki, s a királyi birtokok túlsúlyából következően gyakran az e birtokokat bérletszerűen használó főnemesek elleni perek voltak a kiindulópontjai. A hegyvidéken kialakult rablóvilággal, mint az osztályellentét termékével kapcsolatban megállapítja, hogy ezeket — főleg a néprajzi irodalom hatása alatt — mitizálták, pedig bennük az osztályharcos elemek a közönséges bűnözéssel keverednek. Végezetül a Kárpátok parasztmozgalmainak közös kutatására hívta fel az érdekelt országok történészeinek figyelmét. Peter Ratkos (Csehszlovákia) korreferátuma a Dózsa-felkelés szlovákiai visszhangjával foglalkozott. A szakirodalomban Taurinus nyomán elterjedt az a pontatlan megállapítás, amely szerint a parasztháború hatására Körmöcbánya vidékén a bányászok között felkelés tört volna ki. Ezt helyesbíti: eszerint a Dóczyak és a selmeci stb. bányászok közötti összetűzések éppen 1514 júniusában, a parasztfelkelés csúcspontja idején hagytak alább a Dóczyak meghátrálása következtében. Nyugtalanság azonban a következő években is volt a bányászok között. A leleszi apátság jobbágysága viszont, sőt egy ottani szerzetes is, csatlakozott