Századok – 1973
Krónika - Nemzetközi tudományos ülésszak a XVI–XVII. századi közép-kelet-európai parasztmozgalmak történetéről (Búza János–Gyimesi Sándor) 527/II
530 KRÓNIKA már tartósan a feudális túlerővel. Augusztus közepén verték szét a Nagyvárad környékén levő paraszti egységeket, Lőrinc pap még innen is elmenekült, sorsát azonban ő sem kerülhette el. Bukás és vértanúság lett osztályrésze a Délvidék felkelőinek is. István vajdát, akit Siljánovics Istvánnal azonosíthatunk, Nándorfehérvárban négyelték fel, vele a szerb népi törekvések kiváló képviselője veszett el, aki ügyét a magyar parasztháborúhoz kötötte. Görögkeleti vallású hívei és a hagyomány szentként tisztelte, s augusztus közepén istentisztelettel, vigassággal idézték fel emlékét. Előadása befejezéseként Székely György hangsúlyozta: ,,A parasztháború ós Mohács egy nemzedék életére esett. A felkelésbe torkolló kereszteshadjárat parasztplebejus tömegeinek leverése ós a barbár megtorlási hullám megsemmisítette azt a fegyverben többé-kevésbé jártasságot szerzett emberanyagot, tisztjeivel és hozzá hű papjaival együtt, akik együttesen harcképes és erős ellenféllé formálódhattak volna az oszmán haderővel szemben." * A politikatörténeti szekció a rendi-állami intézmények fejlődósének és a parasztmozgalmaknak összefüggéseit, a parasztfelkelések politikai jelentőségét, valamint a parasztságnak az idegen támadások elhárításában való részvételét vizsgálta. Az alapreferátumot tartó Elekes Lajos a parasztság antifeudális harcának és a rendi kormányzat fejlődésének kérdésével foglalkozott a huszita jellegű mozgalmaktól az 1514-es parasztháborúig. Rámutatott arra, hogy a rendi fejlődés, kivált az állam, a kormányzat rendi formáinak kialakulása és az osztályharc közötti ismert összefüggés i különös élességgel mutatható ki Magyarországon a mohácsi csatát (1526) megelőző évszázadban. Éppen ezért alkalmas arra, hogy vizsgálatával ne csak a magyar történelem egy fontos szakaszát világíthassuk meg jobban, hanem egyetemesebb érvényű következtetéseket is tehessünk. Magyarországon a rendiség teljes kialakulásának idejét a XV. század derekára helyezzük, de kezdetei természetesen messzebb nyúlnak vissza. Elekes Lajos az immunitás jogát — bár azt a nemesi rendi jog lényeges elemének elismeri — lényegében egy, a rendiség kialakult rendszerénél korábbi állapotok kifejezőjének tartja. Az osztályelnyomásnak a földesúri magánhatalomra támaszkodó rendszere — amelynek az immunitás elve megfelel — a jobbágyparaszti osztályharc kialakulásának időszakával esik egybe. Ennek az osztályharcnak a formái közül kiemelkedik az elvándorlás-szökés, s hozzájárult a szabad költözési jognak a XIII. század végén bekövetkezett elnyeréséhez. A költözési jog érvényesítésében a telepítések révén az uralkodó osztály erdekei megoszlottak. Az immunitás jogelve a nagybirtoknak kedvezett, s minél nagyobb mértékben használták ki azt a bárók, annál kevésbé tudták realizálni a maguk földesúri jogait a kisebb birtokúak. A földből és a jobbágy feletti hatalomból való részesedésnek ez a különböző s csak egymás rovására növelhető mértéke szolgáltatta az alapot a bárói-köznemesi küzdelmekhez. E küzdelmek első fázisát a köznemességnek az óriásbirtok nyomása és a familiáris viszony elleni fellépései jellemzik. Mozgalmaik hozzájárultak ahhoz, hogy a központi hatalom felülkerekedjék az oligarchikus partikularizmuson, de a familiaritással ós a nagybirtok terjeszkedésével szemben hatástalanok maradtak. Ennek megfelelően a kialakuló nemesi megye is nagyúri ellenőrzés alá került, s annak érdekeit szolgálta az uralkodó osztály belső küzdelmeiben. Ugyanakkor a jobbágysággal szemben a nagy magánhatalmi apparátussal nem rendelkező kisebb birtokosokat segítette földesúri követeléseik realizálásában. Ezért a rendi küzdelmek kiélesednek a következő fázisban a megye irányítása körül, s tovább erősödve a köznemességnek az egész ország politikai vezetésére, illetve az abban való részesedésre irányuló törekvéseit mutatják.
