Századok – 1973

Folyóiratszemle - Trifonov J. Ja.: Szakadás az orosz pravoszláv egyházban (1922–1925) 506/II

508 FOLYÓIRATSZEMLE ol kell fogadni a forradalom termékét, a szovjethatalmat, amely szükségszerűen a kapitalizmus irányába halad az egyház segítségével. Ezáltal a pravoszlávia újra egyik pillére lesz a jövendő Oroszországnak, de hivatását csak úgy tudja betölteni, ha megtisztul, megújhodik. A társadalmi feltételek, az ideológiai előzmények és Tyihon patriarcha 1922-es lépései több főpapot arra késztettek, hogy az egyház ós a dolgozó tömegek együvétartozását hangoztassa, őskeresztény szólamokban oldva fel a szocializmus eszményeit. A megújítók elsősorban az ún. fehér (világi) papság soraiból kerültek ki, a fekete papság létalapját jelentő kolostorok megszüntetését is a megtisztulás részének tekintve. 1922 májusa, Tyihon patriarcha letartóztatása, majd háziőrizetbe vétele után Antonyin petrográdi püspök kezdeményezte a „Legfelső Egyházügyi Hivatal" létrehozását az egyházi szervezet demokratizálása, a szertartások korszerűsítése érdekében. Szibéria főpapjai is létrehoztak egy hasonló testületet, majd mindkettő beolvadt a moszkvai „élő egyház" mozgalomba, amelynek 1922 augusztusában tartott összoroszországi kongresszusán 180 fehér pap vett részt. A résztvevők az orosz egyház feudális, archaikus koloncainak levetését, a kolostorok bezárását (vagyonukat az egyházközségek kapták volna meg !) hangoztatták, állást foglaltak az ellen, hogy Tyihonért miséket mondjanak, az ellenforradalmi tevékenységet folytató papokat kiátkozással fenyegették meg, s felvetették a házasulási korlátozások lazítását. Kimondták továbbá, hogy papi ember földdel csak akkor rendelkezhet, ha maga műveli. A kongresszuson az Antonyin püspök által vezetett „Az Egyház újjászületésének szövetsége" nevű tömörülés képviselte a legnagyobb erőt és csatlakoztak hozzá olyan szűk bázisú szervezetek is, mint a „Dolgozók Szabad Egyháza" és a „Szabad Népi Egyház". 1922 — 23 fordulóján újabb „megújhodási" csoportosulások jöttek létre, közülük a legjelentősebb a Wegyenszkij vezette „Öapostoli egyházközségek szövetsége" volt. Az 1923 májusában tartott papi kongresszus 430 résztvevője közül 250 képviselte az „élő egyházat", 110 a Wegyenszkij-féle szervezetet, s mindössze 45 híve volt Tyihonnak. A kommunizmust az ókereszténységgel azonosító hangok, éles Tyihonellenesség, sőt a kapitalizmus elleni harc szent üggyé nyilvánítása( !) jellemezte a kongresszust, amely kimondta a patriarchátus megszüntetését, az új időszámítás elfogadását és a kolostorok bezárását stb., de a dogma tételeit és a liturgiát érintetlenül hagyta. Tyihon ekkor kegyelmi kérvénnyel fordult a Szovjet Legfelső Bírósághoz, amelyben loyalitást ígért és elhatárolta magát minden ellenforradalmi jellegű csoportosulástól. A háziőrizetet feloldották, maga a lépés pedig mély benyomást gyakorolt papokra és hivőkre egyaránt, sok hívet szerezve Tyihonnak még a „megújítók" között is. Módosultak tehát az egyházon belüli erőviszonyok, ami a küzdelem kiéleződését vonta maga után. Hűségnyilatkozatok a kormány felé, sokszor becsmérlő szavak az épp szemben álló csoportról, egymás kölcsönös kiátkozása jelezte a válság mélypontját. Bonyolította a frontokat a nemzetiségi szempont. Különösen Ukrajnában fonódott össze az 1921 után megerősödő autokefál egyház a burzsoá nacionalizmus maradványaival. Ezen az alapon az autokefál egyház szemben állt Tyihon követőivel, de a szovjethatalomhoz őszintébben közeledő „megújhodási irányzatok" ellen már együtt léptek fel és fanatizált tömegek élén templomfoglalásokat is szerveztek Harkovban, Kijevben stb. Tyihon patriarcha híveinek és a nacionalista indíttatású irányzatoknak az aktivizálódása szükségessé tette a „megújhodás" híveinek tömörülését. Ezt egy 1923 augusztusában tartott papi gyűlés demonstrálta, amikor a létrehozott Oroszországi Pravoszláv Egyházhoz tekintélyes régi főpapok is csatlakoztak (Tyihon szimbirszki metropolita, Vitalij tulai érsek stb.). Ennek ellenére 1924 — 25 folyamán a központi orosz területeken, a Volga-vidéken és Szibériában a patriarcha hívei fokozatosan felülkerekedtek. A 28 700 egyházközségből 1924-ben még 15 ezer a megújhodás híve, 1925-ben már csak 9 ezer és 1926-ban alig több mint 6 ezer. Az egyházon belül dúló, a papsághoz méltatlan küzdelem az adott politikai viszo-