Századok – 1973
Folyóiratszemle - Demandt Alexander: Az újkori Nagy Sándor-kép politikai aspektusai 497/II
498 FOLYÓIRATSZEMLE történelem tényei által bizonyított igazság. Morálisan is igen pozitív képet rajzol Nagy Sándorról Droysen. Ennek egyik oka életrajzírói törekvése: egy erkölcsileg jó, nemes Nagy Sándorral szívesebben azonosul az olvasó. Igen nehéz feltárni Droysennél a pozitív Nagy Sándor-kép politikai motívumait, csak leveleiből és fia visszaemlékezéseiből derül ki, hogy — a német egység megvalósításának célját szem előtt tartva — Nagy Sándorban nem a hódítót, hanem a nemzeti egység megteremtésének élharcosát látta. A XIX. század második felében egyre inkább előtérbe kerülnek a politikai szempontok Nagy Sándor megítélésében, így pl. E. Curtius és G. Grote munkáiban. Az eddig említett történészekhez hasonlóan ők is egyetértenek az ókori Görögország és a XIX. századi Németország egybevetésében. Makedónia szerepének megítélésében azonban már eltérnek a vélemények: vagy a nemzeti egység élharcosának tekintik és Poroszországgal azonosítják, vagy a korabeli Franciaországhoz hasonló fenyegető idegen nagyhatalomnak tekintik. Mindkét álláspont képviselői egységesek azonban abban, hogy munkáikkal a német egység megvalósulását kívánják elősegíteni. A Nagy Sándort agresszornak tekintők a hellónok sorsát figyelmeztető példaként értelmezik, a Nagy Sándor országát a nemzeti egység élharcosaként ábrázoló történészek pedig a követendő példát látták benne. 1870—71 eseményei, a német egység megvalósulása Droysen álláspontjának érvényesülését segítették elő. Nagy Sándor-könyve öt kiadásban jelent meg 1877 és 1916 között, alapjában tőle vette át Nagy Sándor értékelését Burckhardt ós Ranke is. A makedónok pozitív megítélése, egybevetésük a poroszokkal a II. világháború utáni időkig meghatározó maradt. E szimpátia politikai ós történetfilozófiai okokra vezethető vissza. A politikai ok elsősorban az, hogy a makedónok igen alkalmasak voltak az összehasonlításra: a poroszokhoz hasonlóan olyan monarchikus szervezetű harcos parasztnép volt, amely honfitársainak megszerezte a nemzeti egységet. Ennek a gondolatnak az alátámasztásához persze szükség volt a makedónok görög eredetének bizonyítására, hiszen csak így lehetett őket a nemzeti egység élharcosainak és nem idegen hódítóknak tekinteni. A századfordulón Julius Beloch érve az volt, hogy a makedón nyelv csak a görög egyik tájszólása. Eduard Meyer azt a Nagy Sándor ellen gyakran felhozott érvet próbálta cáfolni, hogy a makedón uralkodó megsemmisítette az athéni demokráciát. Nagy Sándor abszolút monarchiája szerinte a szabadságnak egy magasabb fokát valósította meg. A német monarchia számára igen kedvező volt ez a makedón-párti szemlélet. Az első világháború idején megélénkült az érdeklődés Nagy Sándor iránt: politikusok és történészek gyakran használtak műveikben Nagy Sándor-párhuzamokat. Ulrich Wilcken például arra figyelmezteti II. Vilmost, hogy világpolitikai terveiben ne tekintse példaképének Nagy Sándort, Wilamowitz egy Varsóban tartott beszédében pedig Nagy Sándor politikájának toleráns vonásait emeli ki: nyilvánvaló utalással a németek lengyelországi politikájára. Az első esetben tehát építő, konstruktív célú a Nagy Sándor-párhuzam, a második esetben pedig kritikai összefüggésben említik Nagy Sándort. A húszas években a Julius Beloch-hal folytatott vita határozta meg a német Nagy Sándor-kutatást. Beloch sem hadvezérként, sem államférfiként nem tartotta jelentősnek Nagy Sándort. A szerző szerint itt elsősorban nem Beloch kollektivista történetfelfogása (amely nem tagadja a személyiség szerepét, hanem társadalmi tényezőkből vezeti le), hanem a kiemelkedő személyiségek ellen érzett ösztönös ellenszenve játszott szerepet. Beloch Németországban egyedül állott ezzel a véleményével, az első világháború után ugyanis többnyire legalábbis zseninek, ha nem istennek tartották Nagy Sándort, és bár Nietzsche vagy Stefan George közvetlen hatása nem mutatható ki, a szerző szerint ez a zseni-kultusz a Versailles által okozott trauma kompenzációjának is tekinthető. A német történetírásban előtérbe kerül a szellemtörténeti módszer, így pl. 1931-ben megjelent Nagy Sándor-könyvében Berve hangsúlyozza szembenállását az angolszász pozitivizmussal, a történész céljaként az ábrázolt kor és személyiség szellemének átérzését jelöli meg.
