Századok – 1973

Közlemények - Perényi József: Paiszij Hilendarszki az első bolgár történetíró (XVIII. sz.) 427/II

430 PERÉNYI JÓZSEF zett tömegek között. Persze a szerbeknek különleges helyzete volt a Török Birodalomban, amennyiben saját pátriárkával és egyházszervezettel rendelkeztek, nem utolsósorban a soraikból kikerült renegátok segítségével, akik kijárták a szultáni udvarban, hogy a konstantinápolyi görög pátriárkától független egyházuk legyen. A Balkán többi görög-keleti népe feletti egyházi jurisdictiót és így a társadalmi mikrostruktúra szervezésének feladatát a konstantinápolyi pátriárka gyakorolta, aki mindig görög volt, s görög környezetben, a gazdag fanarióta kereskedők körében ólt. Éppen ezért a konstantinápolyi pátriárkátus nem tudott olyan „univerzális" politikát folytatni, mint a római egyház, amelynek már régen meg kellett békélnie az európai világi uralkodók befolyása növekedésével, s le kellett mondania az egyes európai társadalmak szervezéséről és irányításáról. A konstantinápolyi pátriárka elsősorban görög főpap volt, aki magának követelte a régi bizánci császárok bizonyos jogait, azokat, amelyek nem bonyolították konfliktusokba a török állammal. A bizánci hagyományok azonban nemcsak a pátriárkái udvarban éltek tovább, hanem az egész egyházszervezetben is. Így azután nem csoda, ha a Balkán-félszigeten a püspökök szinte kizárólag görögök voltak, s a városokban, ahol mindig volt egy kisebb-nagyobb görög kereskedőiparos kolónia, nem egyszer a plébánosok is görögök. Ennek az egyházi irányítás alatt álló szervezetnek kizárólagossági igényei voltak, az egyháziak saját kezükben kívánták tartani az egész keresztény társadalmat, tehát a bolgárokat, szerbeket és albánokat is. A görög egyházi körökben a felvilágosodás beszivárgó eszméi persze nem találtak nagy szimpátiára, de harcolni is nehéz volt ellenük, hisz ezek az eszmék bizonyos mértékig a görög kereskedőburzsoázia és a kézművesek érdekeit is szolgálták. A legelső jelenség, amit észre kell vennünk, a városi iskolák szaporodása. Szemben a kolostorokban működő, régi vágányokon haladó papképző iskolák tananyagával, megszaporodtak a világi elemek, egyre nagyobb súlyt kaptak a számtan és a mértan, s ezzel párhuzamosan a természettudományok elemei. A felvilágosodásnak azonban megvolt a nacionalista oldala is, vegyes lakosságú területeken ez majdnem mindig a saját nemzetiség terjesztésének kívánságával járt együtt. A bolgár, szerb és albán nemzetiségű papok, minthogy saját iskoláik még nem voltak, bekerültek a görög iskolákba, s itt a görög kultúrától átitatva nemegyszer ők is görögökké váltak. E szabály alól a XVIII. század közepe felé alig van néhány kivétel. Egyesek azonban a tudatos görögösítő törekvések ellenére, vagy talán éppen azok ellenhatásaként megmaradtak bolgárnak, szerbnek vagy albánnak. A nemzetiség megőrzésének azonban megvan az előfeltétele, a népi öntudat. Ha pedig ez megvan, akkor a görög iskolákba járó nem görög tanulókban egyre erősebben él a vágy, hogy népük múltjával megismerkedjenek, abból merítsenek vigaszt, ellenálló erőt s nemzeti büszkeséget. Talán egyikük sem tudta ezt olyan jól kifejezni, mint Paiszij előadásom bevezetésében idézett néhány mondata. S a szóban forgó tanuló, akár szerb, akár bolgár, rövidesen rájön, hogy népének a török hódítás előtti időkben dicső története van. Paiszij csodálkozással szerez tudomást arról, hogy valaha nagy és dicső cárok uralkodtak a bolgár nép felett, a bolgár nép kicsiny, de legyőzhetetlen volt, sőt megvoltak saját szentei is, független bolgár egyház működött saját pátriárkája vezetése alatt. Mai modern kifejezéssel talán így mondhatnánk: Paiszij ráébred arra, hogy a bolgároknak valaha saját, független állama volt. Az ő számára persze az állam és az egyház elválaszthatatlan, e kettő kiegészíti egymást, egységet alkot. Paiszij munkájának utószava világosan tanúskodik arról, hogy a XVIII. század közepén az Athos-hegyi kolostorokban élő görög és szerb szerzeteseknek jól fejlett történeti és nemzeti öntudatuk volt. S ez érthető, hisz a görögök minden nehézség nélkül olvashatták az ókori és a bizánci történetírókat, egészen világos képzetekkel rendelkeztek a görög nép múltjáról, s történeti, kultúraterjesztő szerepéről. S mint egy nagy, élő és működő egyházi szervezet tagjai, tisztában voltak szerepükkel, az ideológiai be-