Századok – 1973
Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I
A FÜGGETLENSÉGI ELLENZÉK ÉS A KÜLPOLITIKA 11 rását a nyilvánosság előtt a „szláv gyűrű" és a „nagy délszláv állam" hirtelen felelevenített szólamával támogatták. Mesterkélt és indokolatlan fordulat /olt ez az éveken át hangoztatott Balkán-barátság után, de a szerb tiltakozás átólag némiképp igazolni látszott a nyilvános indoklást. A Függetlenségi Párt igyébként az annexiós válság folyamán is a külügyminiszter mögött állt és még a Szerbia elleni háborúra is késznek mutatkozott.6 0 Azokban az években, amelyekben a Függetlenségi Párt újra az ellenzéki padsorokban foglalt helyet (1910 és 1914 között), a külpolitika fontossága egyre inkább növekedett a Monarchia számára. Pedig a régimódi és etnikai struktúrája folytán sérülékeny nagyhatalom nem is kezdeményezett többé. Aehrenthal, aki céltudatos expanzív programmal indult, az annexiós válság negatív tapasztalatai után visszahátrált a status quo vonalára, és csupán a fennálló viszonyok megőrzése érdekében tevékenykedett. Berchtold, az 1912-ben hivatalba lépő új közös külügyminiszter már csak félénk és határozatlan egyénisége miatt sem kívánt eltérni a biztonságot nyújtó változatlanságtól. A sokféle feszültségtől telített nemzetközi atmoszférában azonban nem volt túl nagy befolyása a Monarchia passzivitásának. 1910 után minden esztendő újabb nemzetközi válságot és háborút hozott, és a nagyhatalmak között végül a türelmét vesztett Monarchia csapott elsőnek kardjára. A nagy nemzetközi válságok sorozatát 1911 nyarán Németország újabb marokkói vállalkozása, az agadíri incidens nyitotta meg. A „párducugrás" nem érintette közvetlenül a Monarchiát, de a fennálló szövetségi kapcsolatok miatt mégsem lehetett közömbös számára a német — francia és német—angol viszony alakulása. A Függetlenségi Párt köreiben volt már precedens arra, hogy a német agresszivitás megnyilatkozására hogyan reagáljanak. Annakidején szinte egyhangúan elítélték II. Vilmos első marokkói vállalkozását (a tangeri látogatást), és szigorúan megrótták Goluchowskit, mert túlzottan támogatta Németországot az algecirasi konferencián.6 1 Ez a visszautasító, elítélő állásfoglalás a „párducugrás" alkalmával is jelentkezett. „Németország tengerentúli terjeszkedései és vállalkozásai kedvéért nem vállalhatjuk azt a rizikót, hogy háborúba keveredjünk oly érdekekért, amelyek a mieinket nem érintik"6 2 mondotta Holló Lajos. A visszautasítás azonban most mérsékeltebb, mint 1906-ban volt. A Függetlenségi Párton belül a koalíció kormányzása idején csökkent a német-ellenesség és a Justh-párt, amely 1909 után ebben a tekintetben az Ugrón-párt hagyományaihoz nyúlt vissza, szintén hangfogót használt, ha Németország jött szóba. Az a körülmény, hogy Németország az annexiós válság során a Monarchia mellé állt, a függetlenségiek magatartását is erősen befolyásolta. Batthyány Tivadar elismerte, hogy akkor „a német szövetséges húzott ki a hínárból"6 3 és éppen ezért most szívesen látta volna, „ha a külügyminiszter úr a marokkói kérdésben Németországot egy kissé hathatósabb módon részesítette volna támogatásban".6 4 Pedig Batthyány a hármasszövetség legerősebb bírálói közé tartozott.6 5 Természetes, hogy a Kossuth-pártnak nem volt az agadíri incidensről kritikai megjegyzése. Apponyi Albert, aki ezekben az években a Kossuth-párt részéről a leggvakí0 Uo. 359. 1. 61 Bizottsági napló 1906 jún. 43. 1. 62 Bizottsági napló 1911. 15. 1. «3 Bizottsági napló 1910 okt. 158. 1. M Bizottsági napló 1911. 35 — 36. 1. 45 Batthyány Tivadar : Beszámolóm. I. Budapest, é.n. 15 — 33.1.
