Századok – 1973

Történeti irodalom - Sarlós Béla: Deák és Vukovics két igazságügy-miniszter (Ism. Szabad György) 133/I

134 TÖRTÉNETI IRODALOM Deákot és a tanulmányban háttérbe szorult munkatársait álláspontjuk különvéleménybe foglalására. Sarlós Béla az ellenzéki különvélemények mélyére világít. Kiemeli annak jelentőségét, hogy Deákék a felségsértés bűntettének meghatározásakor — nem kevéssé a korábbi politikai perek tanulságaként — arra törekedtek, hogy a kormányzat ilyen vád emelésével ne védhesse pozícióit. Emellett méltán tulajdonít különös jelentőséget annak a megfogalmazásnak is, amely felségsértőnek minősíti azt, aki ,,az ország független önállásának vagy polgári alkotmányának felforgatására fegyveresen erővel feltámad". Igen fontos egyfelől, hogy ez a megfogalmazás nem biztosít védelmet az örökös tartományokkal fenntartott kapcsolatnak, vagy akár a dinasztia örökösödési rendjének, tehát a Pragmatica Sanctio címén majd alapvetőnek deklarált közjogi viszonyoknak, másfelől csak a fegyveres fellépést minősíti büntetendőnek. Ezzel n politikai szabadságjogok polgári alkotmányos értelemben vett legtágabb érvényesülésének a feltóteleit kívánta megteremteni, mégpedig — tegyük hozzá — nemcsak a magyar reformellenzék, hanem — objektíven legalábbis — minden politikai erő, tehát a nemzetiségiek számára is. Mindezzel vetekedő fontosságú a „hűtlenség" bűntettének a meghatározása. Sőt a konzervatív ellentámadás előkészítésének, az abszolutista fegyverek újraélezésének időszakában még nagyobb volt a politikai jelentősége, ezért is váltotta ki a kormány híveinek elkeseredett ellenkezését. Hűtlenség bűntettében marasztalja el ugyanis azt, „aki valamely alkotmányos jogot erőhatalommal felforgató királyi rendeletnek kiadásában vagy végrehajtásában, akár egyenesen és határozottan kijelentett tanáccsal, akár tettleges teljesítéssel részt vesz". Sarlós nagyon helyesen állapítja meg, hogy ez minden a végrehajtóhatalom funkcionálásában szerephez jutó személy büntetőjogi felelősségét mondja ki, mégpedig súlyos büntetés kilátásba helyezésével, sőt a kegyelemben részesülés menedékének megtagadásával. Igaza van abban is, hogy Deák a kormányfelelőssóg „múlhatatlanul szükséges" voltát indokolva azzal a jól ismert — Wesselényi és Kossuth által is annyit forgatott és felületes megítélők által annyiszor félremagyarázott — eszközzel is élt (amit nem kevéssé a megnyerendő nemesség egy részének kétlelkűsége, de olykor az önmeggyőzés szüksége is indokolt), hogy a reformjavaslat tulajdonképpen nem is tartalmaz érdemi újat, hanem már meglévő jogszabályokat korszerűsít. Deák hivatkozásai Ulászló 1504. évi dekrétumától az 1827. IV. tc.-ig terjedtek. Sarlós indokoltan szögezi le, hogy lényegesen többről volt szó, mint ezeknek korszerűsített újrafogalmazásáról, hiszen a kormányfelelősség elve „semmiesetre sem található meg jogtételként a magyar feudális rendi alkotmányban". Ez a helyes megállapítás legalább két kiegészítést feltétlenül megérdemel. Az 1790/91. évi országgyűlés, amelyen a rendi alkotmányos erők túlsúlya úgy érvényesült, hogy a jórészt az országgyűlésen kívül formálódott polgári alkotmányos törekvések beszüremkedéseitől teljesen nem maradt mentes, a Helytartótanáccsal foglalkozó XIV. tc.-ben kimondta, hogy az, „ha netalán törvénytelen parancsok küldetnének az országba, azokra vonatkozólag ő szent felségének, azon hűségnél fogva, mellyel iránta ós az ország iránt kötelezve van,. . . észrevételeit előterjeszteni tartozzék". Az idézett fordulat túlértékelése nélkül is kétségtelen, hogy ez a törvénycikk „Magyarország legfőbb politikai kormányszéke" vonatkozásában „az ország iránti" hűség kötelezettségét is hangoztatva szerény lépést jelentett előre a polgári alkotmányos értelemben vett kormányfelelősség követelményének megformálásához vezető úton. A parlamentáris kormányfelelősség követelményének közvetlenebb eszmetörténeti jelentőségű előzményeinek a sorából pedig különös figyelmet érdemel a reformellenzék által 1834. máj. 26-án az alsótáblán elfogadtatott (!) törvényjavaslat, amely az országgyűlés bírósága elé állítandónak ítélte mindazokat, „kik az ország alkotványa felforgatására vagy megsértésére vezető tanácsokat adnak a királyi Felségnek, mint végrehajtó hatalomnak, vagy törvénytelen parancsolatokat írnak alá, vagy hasonló törvénytelen parancsolatok teljesítésével az ország alkotványa ellen valamit vakmerőn