Századok – 1973
Történeti irodalom - Pestics Sz. L.: Ruszszkaja Isztoriografija XVIII. veka (Ism. Kurunczi Jenő) 1255/V–VI
TÖRTÉNETI IRODALOM 1255 sz. l. pestics: RUSSZKAJA ISZTORIOGRAFIJA XVIII VEKA (Leningrad, Izd. Leningradsz. univ. 1971. 173 I.) A TIZENNYOLCADIK SZÁZAD OROSZ TÖRTÉNETÍRÁSA Az orosz történetírás történetében a XVIII. század a történetírás, mint tudományág megjelenésével kétségkívül kiemelkedő szakasz. így a szerző munkáját mindenképpen örömmel üdvözölhetjük. A mű első két fejezetében a XVIII. század második felének két legjelentősebb történetírója, M. M. Seserbatov és I. N. Boltyin historiográfiai munkásságáról olvashatunk. Pesties az orosz történetírásban betöltött szerepüket egyfelől társadalmi-politikai nézeteik; másfelől historiográfiai tevékenységük eddigi tanulmányozásának párhuzamos áttekintésével igyekszik meghatározni. A fejezetek elején az eddigi irodalmat ismerteti, egyes következtetéseket elfogadva, másokkal polemizálva. Az eddigi kutatás legnagyobb hiányosságát abban látja, hogy a két történetíró gazdasági-társadalmi-politikai nézeteit és historiográfiai koncepcióját nem komplex módon tanulmányozták. Seserbatov konzervatív társadalmi-politikai nézeteire építette történetírói elképzeléseit. A felvilágosodás egyes gondolatainak kölcsönvétele nála a feudalizmus védelmére szolgált. Ezzel a gondolatmenettel a szerző a szakirodalomban a Seserbatov körüli ellentmondásos értékeléseket sikeresen feloldja. Pesties szerint a történetíró főműve megírása előtt már jelentős tudományos munkát végzett. Művében gazdag levéltári anyagot használt fel, ami fejlesztette forráskritikai elképzeléseit. A historiográfus a történeti kutatás tematikája és a felhasznált források területén előbbre lépett elődeinél. A szerző jó néhány történeti probléma scserbatovi megoldását bonckés alá veszi, bemutatva és értékelve Boltyin és a történetíró vitáját, rámutatva az utóbbi pozitívumaira és korlátaira. Ilyen problémakörök: az államformák kérdése, a szabadság szerepe és az orosz feudalizmus. Ellentétes elveket egyeztetve, minden megoldás mélyén arisztokrata nézőpontot találunk. A könyv írója gazdag példatárral illusztrálja elméleti fejtegetéseit. Pesties szerint a történetíró nézeteinek ellentmondásossága onnan adódik, hogy az új feltételek között a jobbágyrendszert védve, a nyugat-európai polgári ideológia egyes elemeit kellett felhasználnia. „Orosz története" már nem nevezhető évkönyvnek, de nem is jut el a tudományos műig. Szerzőjének munkásságában pozitív a sok forrás használata, és kísérlete a forráskritika megfogalmazására. Negatív: konzervatizmusa, a fejlődés menetének és tényezőinek meg nem értése. Művének II. fejezetében I. N. Boltyin történetírói munkásságával foglalkozik a szerző. Bő bibliográfiai áttekintéséből főleg V. O. Kljucsevszkij gondolataira hívjuk fel az olvasó figyelmét. Pesties Boltyin polémiáját rendkívül sokrétűnek, sokban megalapozottnak tartja, de lát benne szubjektivitást is, és többször jogtalannak és jobboldali politikai beállítottságúnak ítéli. A szerző szerint a történetíró nagy pozitívuma az a széles forrás-és irodalomanyag, amit felhasznál. Látókörét az is szélesítette, hogy ismerte a nyugati felvilágosodás műveit. A könyv Boltyin nézetei közül részletesen foglalkozik a történelmet meghatározó tényezőkkel (ezek gazdagabbak a nyugati felvilágosodásnál), a törvényszerű fejlődéssel, a törvényhozást meghatározó faktorokkal. A fejezet egyik legkonstruktívabb része a történetírónak az orosz feudalizmusra vonatkozó nézeteivel foglalkozik. Kiemeli, hogy Boltyin a történeti fejlődés általános törvényszerűségei alapján először próbálta megvilágítani a nemes — jobbágy viszony jelentőségét. Megpróbált eligazodni a feudális földbirtokadományok orosz és nyugat-európai válfajai között. Pesties ugyan-12*
