Századok – 1973

Vita - „Gentilizmus”. A barbár etnikai tudat kérdése. Szűcs Jenő disszertációjának vitája (Granasztói György) 114/I

119 SZŰCS JEN б DISSZERTÁCIÓJÁNAK VITÁJA gyökerező „társadalomszemléleti" modell került ezáltal — a politikai faktor révén — „történeti" (s egyúttal történelmen kívüli) kontextusba. A naiv történeti tudat az eredet-hagyományon kívül az ősök hősi tettei, háborúi köré kristályosodott ki. A hősi énekek és mondák nemcsak a nemzetiségi és törzsi alcsoportok hagyományanyagának része voltak, hanem az egész nép közös történeti sorsát tudatosították. Az összefüggések természetesen a XI — XIII. századi mondaalakulás folyamán már jórészt megbomlottak, jelentésük elhomályosult, idegen elemekkel bővültek és társadalmilag lesüllyedt állapotban a köznép, rustici tudatvilágának részéve váltak. A tudati szerkezet maga azonban még többé-kevésbé épen elemezhető ki az ún. pogányfelkelések (1046, 1060/61) eszmevilágából. A felkelésekben a célok és törekvések megfogalmazásául szolgáló gondolati modell még teljes egészében az ezredforduló előtti struktúrából származik. A „gentilis" szemléletmód és tudati struktúra az ezredforuló utáni átalakulás nyomán előbb összefüggéseit vesztő, elhomályosuló részelemeire bomlik és társadalmilag lesüllyed, majd a XIII. század utolsó harmada után — nyomai is eltűnnek. * Az értekezés vitájában Mályusz Elemér opponensi véleménye elején arra mutatott -rá, hogy Szűcs Jenő témaválasztása, bár az természetesen rajta múlott, nem nélkülözi a társadalmi indítékot. Jó másfél évtizede, hogy különböző formában a hungarocentrikus szemlélet helyett egy reálisabbat igyekeznek megkedveltetni a közvéleménnyel. A magyar történettudománynak nem egyszer szolgáltak már javára azok a tapasztalatok, amelyeket más nemzetektől vett át. Az első feladat az ideológiatörténet területén is, mint már oly sokszor történetírásunk életében, annak tisztázása lett, hogy szerte a világban milyen vélemények ismeretesek a nemzet mint történeti képződmény felől. Szűcs munkája során nemcsak egyszerűen számbavette a témával kapcsolatos ismeretanyagot, hanem ennél lényegesen többet tett: sajátos kutatói módszert alakított ki, amelynek segítségével a problémák átélésszerű megértését érhette el. Feladata megoldására a szerző eredeti eljárást választott: a magyar specifikumot kívánta megállapítani, de nem úgy, hogy a magyar jelenségekhez hasonló külföldi vonásokat kutatja (például a forrásszövegek egyező kifejezéseit, terminus technicusait), hanem a legszélesebb alapról indul ki, s mélyre hatolva valamennyi népre jellemző minden vonást meghatároz. Ezután e szóles keretbe ágyazza a magyar jelenségek ismertetését. Az előadásmód erénye a tárgyiasság, amely alkalmas a külföldi érdeklődő megnyerésére is, ami azért erény, mert saját problémáinkhoz érzelmektől inkább áthatva kapcsolódunk, ami a külső szemlélő számára kissé idegenszerű. Szűcs nagy érdeme, hogy megkereste és kidolgozta azt az analogotU, amelyhez hasonlítva mélyebben lehet megérteni a magyar jelenségeket. Kielemezte az egyidejű fejlődésen átmenő egész területet, s azt szembeállította Európa régebbi részével. így állította egymás mellé a V—VIII. századi rész ós a VIII —XI. századi Magyarországot is magában foglaló északi és keleti rész ideológiai jelenségei közti ideológiai azonosságot. Szinte törvényszerű egyezés derül ki, bár ennek meghatározásától tartózkodik. Szűcs Deér J. nézetei feletti bírálatával az opponens nem tud teljesen egyetérteni. Az akkori viszonyok között, a harmincas évek derekán Deér határozott érdeme volt, hogy tájékozott volt, tájékozottságot szerzett több tudományág területén és nem érte be a történettudomány megszokott írásos forrásanyagával. A magyar történetírás számára szokatlan feladat volt az érzelmi tényezők történeti szerepének jellemzése. Ellentmondást lát az opponens abban, hogy miközben Szűcs csak szűkmarkúan hajlandó megadni az elismerést Deórnek, a kelleténél nagyobb fontosságot juttat neki azzal,