Századok – 1973

Krónika - Történelem és tömegkommunikáció [Beszámoló az 1973. évi egri történész vándorgyűlésről] (Mann Miklós) 1061/IV

1068 KRÓNIKA Befejezésül a mennyiség kérdésével foglalkozva Bokor Péter rámutatott arra, hogy ez a tanácskozás is bizonyítja: sokan érzik szükségét a történelemnek a tömegkommunikáció eszközeivel történő megjelenítésének. Ennek ellenére nem szabad „mintegy dömpingszerűen" elárasztani a közönséget történelmi műsorokkal, s ezért a vitaindító javasolta: „egy nagyon tudatos, nagyon alapos és nagyon széleskörű vitában történt megállapodás alapján lenne eldönthető, hogy melyek azok a korszakok, azok a kérdések, amelyeknek éppen a mára is gyakorolt befolyásukkal, elsődlegesen és fontosán napirendre kell kerülniök". Szebenyi Péter, az Országos Pedagógiai Intézet docense bevezető előadásában a vitaindítás szándékával egyrészt a történelemtanítás, másrészt a történelmi tudományok és a művészeti alkotások viszonyáról vetett fel néhány kérdést. Anatole France egyik beszélgetésének részletét felelevenítve — amelyben a neves francia író a „szerelmes éjszakákat" kérte számon a történettudománytól — hangsúlyozta a múlt teljesebb, élethűbb, „emberközpontúbb" bemutatásának szükségességét. Pedagógiai vonatkozásban is az a döntő kérdés: „hogyan biztosítható a múlt valóságának olyan életteli, történeti rekonstrukciója, amelyből kiindulva a tanulók eljuthatnak a történelmi összefüggések tényleges megismeréséhez, sőt felismeréséhez". Nehezíti a helyzetet, hogy a történettudomány eredményeinek és módszereinek iskolai adaptálását a tanulók gondolkodásának? életkori sajátosságai is megszabják. így a vitaindító konkrét történelmi példák alapján kifejtette, hogy a fogalmi eszközökkel kifejtett történelmi tények, adatok, a tanár számára gyakran magától értetődő kijelentések a tanulók számára gyakran teljesen tartalmatlan szavak. Ennek következtében a fogalmi eszközökkel kifejezett történelmi tényekkel nagyon óvatosan, megfelelő pedagógiai szakértelemmel kell bánni. Hasonló a helyzet az eredeti történelmi források feldolgozásakor is. Ha ezeket a fogalmakat a tanár értelmezésében ismeri meg a tanuló, tehát nem ő dolgozza fel a forrást, abban az esetben a tanítás nem fejleszti kellően a gyerek gondolkodását, önálló munkavégzési képességét. Az elmondottak alapján Szebenyi Péter azt a következtetést vonta le, hogy „a tanításban a tudományos fogalmi megismerés módszerének tökéletesítése mellett a közvetlen, az érzéki megismerés útjait is keresni kell". Ezért a történelem esetében a művészetnek, a megjelenítésnek fontos szerepe van. Ennek következtében az Iskolatelevízió adásainak érvényesítenie kell „az életkori sajátosság, a történelmi hűség és az esztétikai hatás hármas követelményét". Ha ezek figyelembe vételével keltik életre a múltat, akkor az adások eljárása megfelel a jó tanár történelemtanítási gyakorlatának. Mivel a művészi — képi — tükrözés jobban megfelel a 10—12 éves tanulók gondolkodásának, mint a „pusztán fogalmi tudományos megismerés", ezért a tanításban — amennyiben fel tudjuk fedeztetni a tanulókkal a képsorokban rejlő lényeget — kitűnően felhasználható a művészet megjelenítő ereje. Vagyis a tudományos fogalmakra s a történelmi-képi megismerési módokra egyaránt szükség van, s ezekből alakíthatók ki az iskolai történelemtanítás módszerei. A vitaindító előadás befejezésül azt a kérdést vizsgálta: kik írják, készítsék a „sajátos didaktikai jellegű eszközöket". A nehézséget Szebenyi Péter szerint az okozza, hogy a kevés számú művészi megelevenítő készséggel rendelkező történelemkutatónál hiányoznak a nélkülözhetetlen speciális pedagógiai ismeretek. A specializálódás következtében „egyre ritkább lesz, hogy egy ember például egészen alaposan ismerjen hosszabb történelmi korszakot, ugyanakkor kitűnő író és a gyermek nyelvét tudó, a nevelési és képzési részkövetelményeket teljesítő pedagógiai szakember is legyen". Ezért a vitaindító javasolta a napjainkban már több területen sikerrel alkalmazott közös, csoportos, ún. „team-munkát". Az alkotó munkacsoportok feladata lenne mind az olvasókönyvek, tankönyvek, mind az iskolai tv előadások és forgatókönyvek elkészítése. A vitaindítók elhangzása után elsőként felszólaló Hajdú Tibor, a történettudományok doktora, a Párttörténeti Intézet főmunkatársa megoldhatatlan igénynek nevezte azt az elgondolást, amely olyan népszerűsítési módszert — történelmi munkát, tv-filmet, irodalmi művet — szeretne látni, amely mindenkihez egyformán szól. Ehelyett helyesebbnek tartaná, ha a népszerűsítés, népművelés munkája sokkal differenciáltabban, műveltség, érdeklődés és kor szerint rétegekre osztva próbálná meg a történelmet népszerűsíteni. Vitába szállva a vitaindítóval azt hangsúlyozta, hogy a problémát nem abban kell keresni, hogy kevés a szépirodalmi vénával rendelkező történész, vagy, hogy van olyan típusú tudós, aki nem tekinti élethivatásának a népszerűsítést, hanem az az igazság, miszerint a történész-kutatók csak igen mérsékelt lehetőségeket kapnak arra, hogy részt vegyenek a népszerűsítés hivatásában. Helyes lenne, ha a népszerűsítésben szívesen résztvevő szaktudós számára olyan alkalmak adódnának, amikor arra kapna lehetőséget, hogy azt mondhassa el, ami az ő mondandója, és nem azt, amit az illetékes tömegkommunikációs szerv valamilyen esemény alkalmából kíván elmondatni.