Századok – 1973

Krónika - Varga Endre (1901–1973) (Bélay Vilmos) 1058/IV

KRÓNIKA 1059 Többször vett részt — általában irányítóként — kiállítások rendezésében. 1936-ban Glaser Lajossal a második világháborúban mártírhalált halt kiváló kartográfussal együtt térképészettörténeti kiállítást állított össze. 1946-ban az Országos Levéltár vezetői Varga Endrét bízták meg a Nemzeti Múzeum „Orosz —magyar történeti kapcsolatok" c. kiállítása levéltári anyaga kiválogatásával és elrendezésével. Három év múlva pedig az 1848 —49-es Centenáris Kiállítás megrendezésével megbízott múzeumi, könyvtári és levéltári kollektíva egyik vezető tagjaként ő irányította a levéltári anyag kiemelését, és ő fogalmazta a magyarázó feliratokat. Szerette, féltette a levéltár anyagát. Ezt példázza, hogy mikor Budapest 1944 — 45. évi ostroma idején az Országos Levéltár óvóhelyén tudomására jutott, hogy feje felett égnek a raktárak, harmadmagával berohant az égő raktárakba és élete kockáztatásával igyekezett a felbecsülhetetlen értékű nemzeti kincseket megmenteni a pusztulástól. Mint levéltáros elkészítette a gondjaira bízott iratanyag alapleltárát hűséges munkatársával, Párdányi Miklóssal együtt. (A leltár megjelent 1952-ben). A szó szoros értelmében haláláig dolgozott a bírósági levéltárak ismertetőleltárán, ennek végleges elkészültét azonban már nem érhette meg. Mint történetírót elsősorban a jogtörténet problémái vonzották. Nincs lehetőség e helyen művei bibliográfiai teljességű felsorolására, csak utalni szeretnénk megjelent munkáinak témáira. Irt az 1848 —49-es magyar honvédség egészségügyi szervezetéről, a franciaországi gazdasági levéltárakról, a magyar polgári térképezés múltjáról, a levéltári proveniencia-elvről, a Rákóczi-szabadságharc történetének levéltári forrásairól, II. József igazságszolgáltatási rendszeréről. Varga Endre szerkesztette, egy munkaközösség fejeként, az Uriszélc c. forráskiadványt, amely XVI—XVII. századi úriszéki perszövegeket közölt tiszteletreméltó gondossággal. Kandidátusi disszertációja a Királyi Kúria történetét tárgyalja az 1780 — 1848 közti években. A disszertációt 1967 tavaszán védte meg, de nem adta át a kiadónak; hat és fél év múlva bekövetkezett haláláig javítgatta, csiszolgatta, újra és újra ellenőrizte megállapításainak helyességét. E sorok írójának mint szemtanúnak lehetetlen meg nem emlékeznie arról, miképp készült el ez a munka, amelynek megjelenését szerzője már nem érhette meg. 1972 nyarán megbetegedett. Betegsége gyógyíthatatlan volt, és ezt ő is nagyon jól tudta. A sors még tizennégy hónapot engedett neki, s ezt az időszakot felváltva a kórházban, illetve a lakásán töltötte. Amikor a kórházból néhány hétre haza-haza engedték, éjszakába nyúlóan dolgozott, egészségeseket is megszégyenítő, fáradságot nem ismerő szorgalommal. Végül ereje már annyira fogytán volt, hogy az utcán - ahová néha hetekig nem is mehetett le — már csak valakibe kapaszkodva tudott járni. Ilyen állapotban vánszorgott fel szeptember 1-én az Országos Levéltárba, hogy ígéretéhez híven átadhassa a kötet szerkesztőjének az immár tökéletesen nyomdakész kéziratot. A halálos betegséggel és végső kimerültséggel dacoló akaraterő és kötelességtudás fájdalmasan szép példáját adta. 1973 novemberében hamvait, első felesége, a néhány éve elhúnyt Waldapfel Eszter hamvaival együtt temették közös sírba barátai, tisztelői, akik híven megőrzik emlékét. Bélay Vilmos