Századok – 1973

Történeti irodalom - Hardy James D. jun.: Judicial Politics in the Old Regime. The Parlament of Paris during the Regency (Ism. Bónis György) 1022/IV

1022 TÖRTÉNETI IRODALOM kratikus lehetőségeket sem mérlegelte. így, az akadémikusi magasságban villódzó elvek és programok alapján tört pálcát a KP fölött, felemlítve azokat a valóban drámai pontokat, amikor a KP miniszterek kerültek szembe a már meginduló, sőt folyamatban levő vietnámi háború tényeivel. Moneta azonban nem jut túl a krízispontok jelzésén, a „leleplezésen". Ha a kört kiszélesítenénk, azt mondhatnánk, ha igaza van, s részben tényleg igaza van, akkor ez nemcsak a KP, hanem az egész francia szocialista, sőt demokratikusprogresszív tábornak is kudarca, hiszen ez az európai történelemben olyan fontos franciaprogresszió egészében nem talált közös nyelvet az arab nacionalistákkal. De — és két de is következik. Egyfelől Moneta nem nyújtott igazán mélyreható történeti elemzést a korszakokról, az arab progresszió belső tagozódásáról, s így a történeti elemzésben sem nyújtott elégségeset. Másfelől, s ez a de másik része — a KP-nak mégis nagyobb befolyása volt a gyarmati nemzeti mozgalmakra, mint akármelyik más francia progresszív csoportosulásnak. S ezt az összefüggést Monetanak, amennyiben objektív történetíró, jobban kellett volna láttatnia. Jelen esetben inkább a problémák és szereplők megörökítésére törekedett, azt is nyújtotta. Jemnitz János james d. hardy jr.: JUDICIAL POLITICS IN THE OLD REGIME. THE PARLEMENT OF PARIS DURING THE REGENCY (Louisiana State University Press. 1967. IX, 225 1.) BÍRÓSÁGI POLITIKA A RÉGI RENDSZERBEN. A PÁRIZSI PARLAMENT A RÉGENSSÉG ALATT í A korabeli irodalom és a párizsi levéltári anyag beható tanulmányozása alapján rta meg a louisianai egyetem tanára, James D. Hardy a rangban legelső francia „szuverén bíróság", a párizsi parlament történetét 1715 és 1723 között. Amikor a Napkirály lehunyta szemét, végrendeletével ellentétben Fülöp orléansi herceg ragadta meg a hatalmat. A párizsi felsőbíróság elismerte igényét a régensi tisztségre, cserében pedig visszakapta a királyi rendeletek beiktatásakor ősi jogon gyakorolt, de már jó félszázada elvesztett jogát a tiltakozásra (remonstrance). A hivatalukat immár örökös jogon betöltő, polgári származású bírák siettek is élni a lehetőséggel. A régensség első éveiben ez sikerült is nekik. Amikor a gallikán „szabadságok" védelmében, vagy a királyság pénzügyi egyensúlyának helyreállításáért emelték fel szavukat, Orléansi Fülöp némi ellenkezés után elfogadta javaslataikat. A bírák azonban elvesztették szemmértóküket. Királyi ediktumok alkalmán kívül is kezdtek vitatkozni és határozatokat hozni politikai ügyekben. A devalváció elleni állásfoglalásukat a régens 1718-ban hatáskörük korlátozásával torolta meg. Amikor azután Dubois atya tanácsára a francia politika közeledett a pápasághoz, a pénzügyek pedig a parlament részéről mindig támadott John Law kezébe kerültek, a makacs ellenzéki szellemű bíróságot Orléansi Fülöp 1 720-ban Pontoise-ba száműzte. Az intézmény megszüntetésétől félve a bírák hamarosan beadták a derekukat, s a régensség utolsó éveiben engedelmesen szolgálták urukat. Hardy rendkívül élvezetesen írja le Fülöp és a parlament küzdelmét. Nem felejt el rámutatni arra, hogy az „ősi alkotmány" középkori jelszavával a bírák rendszerint akkor léptek fel a legharciasabban, amikor a maguk osztályórdekeit fenyegette veszély. Nem téveszti szem elől az élvezetekbe merülő régens uralmának a népre csak ínséget ós nyomort hozó következményeit. Konklúzióját alkalmasint helyesen vonja le. A párizsi parlament nyolc éves harcát minden vonalon kudarc zárta le, de hosszú távon győzel-