Századok – 1972

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Egy évszázados történészvitáról: áthaladt-e a levantei kereskedelem útja a középkori Magyarországon? 849/IV–V

850 FACH ZSIGMOND PÁL I. A XIX. század java részén át a német és a magyar történetírásnak úgyszólván közfelfogása volt az ún. levantei cikkek középkori magyarországi tranzit-forgalmának a tétele. Ez a nézet ugyan jócskán eltérő változatokban jelent meg, de lényege összefoglalható abban, hogy a XIII. század elejéig-közepéig — Velence és Genova levantei piaci hegemóniájának a keresztes hadjáratokkal összefüggésben történt kibontakozásáig — a keleti luxusárukat Nyugat-Európa felé szállító távolsági kereskedelem fő vonala, később pedig, a XIV — XV. században — egészen Konstantinápoly török kézre kerültéig, majd az Indiába vezető közvetlen tengeri összeköttetés megnyíltáig — a középkori világkereskedelem egyik fő vonala hazánkon haladt keresztül. Az indiai fűszerek, kínai selyemszövetek s egyéb távolkeleti fényűzési cikkek, amelyeket jelentős részben szárazföldi utakon szállítottak a Levantéba, innen: nevezetesen Konstantinápolyból, ill. a Fekete-tenger partvidékéről — egyes közelkeleti termékekkel együtt — a Dunán, a Duna mentén, ill. Erdélyen keresztül, tehát szárazföldön (és nem tengeren) át jutottak el a német városokba, Közép-Európába, majd tovább nyugatra és északra. Ha ennek a felfogásnak az eredetét kutatjuk — egyelőre csupán a hazai szakirodalom keretei között maradva —, egyik első magyarországi hirdetőjét a XVIII. századvég —XIX. századelő kiváló gazdasági és politikai teoretikusának, Berzeviczy Gergelynek a személyében találjuk meg; egyik első kifejtését a széles látókörű szerzőnek az „ázsiai-európai világkereskedelemről" 1808-ban közrebocsátott német nyelvű tanulmányában leljük fel.2 Berzeviczy nem történeti munkát írt a kérdésről, hanem a középkori keleti kereskedelemre vonatkozó fejtegetéseivel aktuális gazdaságpolitikai javaslatait igyekezett történetileg is alátámasztani: olyan javaslatait, amelyeket — mint művének címében is jelezte — „a mostani időviszonyok szükségleteinek szempontja" sugallt. Ezzel a kitétellel a szárazföldi blokádra célzott, amelyet Napóleon alig másfél évvel korábban, 1806 novemberében, a poroszok ellen kivívott jéna-auerstâdti győzelme után léptetett életbe (majd 1807 november-decemberében milánói dekrétumaival egészített ki), hogy gazdasági csapást mérjen fő ellenfelére, a világkereskedelemben uralkodó helyzetet elfoglaló Angliára: a brit hajókat, honi és gyarmati árurakományaikkal, távolrekessze az európai szárazföldtől. A zárlat következtében —• ehhez az 1807 júliusi tilsiti szerződésben az orosz cár is csatlakozott, az angol kormány viszont tengeri blokáddal válaszolt reá — az óceáni hajózás megtorpant, a Jóremény-foka körüli forgalom súlyosan visszaesett, nagyrészt megszakadt az európai kontinens országainak összeköttetése a Kelettel a tengeren át.3 2 О. V. Berzevitzy, Ansicht des asiatisch-europäischen Welthandels nach dem jetzigen Zeitbedürfnis betrachtet. Pest, 1808. — Magyar fordítása: Nézetek az ázsiaieurópai világkereskedelemről a mostani időviszonyok szükségleteinek szempontjából vizsgálva. — OaalJ., Berzeviczy Gergely élete és művei. Bp., 1902. II. rész, 255 — 300. 1. — A továbbiakban a magyar fordítás lapszámaira hivatkozunk. 3A francia kontinentális és az angol tengeri zárlat előzményeire 1803 és 1806 között, majd az 1806 —1807 évi rendszabályokra — amelyek blokád alatt állónak nyilvánították egyik részről a Brit Szigeteket, másik részről viszont mindazokat az európai országokat, amelyek kizárták a brit hajókat —, e rendszabályoknak a tengeri kereskedelemre gyakorolt hatására lásd a legújabb irodalomból összefoglalóan: J. Godechot, L'Europe et l'Amerique à l'époque napoléonienne (1800—1815). Nouvelle Clio, 37. Paris,