Századok – 1972

Folyóiratszemle - Fogel; Robert W.: A történetírás és a retrospektív ökonométria 774/III

FOLYÓIRATSZEMLE 775 nem a kliometrikusok vezették be a mennyiségi elemzést, de ők tárták fel új útjait. Három momentumot kell itt kiemelni: 1. a történelmileg létezett gazdasági intézmények és gazdasági folyamatok dimenzióit kell rekonstruálni a fennmaradt töredékes adatokból. Ez hasonlítható ahhoz, mint amikor a paleontológusok rekonstruálják a kihalt őslények eredeti méreteit. 2. A fennmaradt adatokat összhangba kell hozni a szigorúan értelmezett gazdaságtani fogalmakkal. Nyilvánvaló, hogy pl. nemzeti jövedelem kimutatásokat soha nem találhatunk közvetlenül a forrásokban. 3. Rekonstruálni kell olyan gazdasági tényezőket, melyeknek adatait csak indirekt úton lehet megállapítani. Ilyen pl. az a probléma, hogy vajon mennyi volt az üzleti veszteség azért, mert a folyami szállítás lassúbb volt mint a vasúti. • Ezeken a pontokon élvezhetjük a modern statisztika, és közgazdaságtan eredményeit. Ugyanilyen világos azonban az, hogy az új módszerek felhasználhatósága az elmélet függvénye. Egyes tényezők mennyiségi adatainak hasznosítása csak akkor lehetséges, ha előbb elméletileg meghatározzuk a gazdaság összmodelljén belül az egyes elemek funk. cionális összefüggéseit. Kétségtelen, hogy a legszembetűnőbb az ökonometría módszerei között a matematikai apparátus igénybevétele. Előnyük sokszor kézenfekvő. Ha pl. a történész csupán egyetlen adatsort ragad ki a fejlődés (vagy a stagnálás) illusztrálására, könnyen tévedhet, mert a nemzetgazdaság növekedésére tipikusan jellemző adatsorok korszakról korszakra rendszerint változnak. Pl. a nyersvas-termelés mutatói hűen tükrözték a fejlődést az 1830 ós 1860 közötti periódusban, ugyanakkor azonban a nyersvas termelése 1860 és I 1870 között stagnált, noha a gazdaság többi része éppen ekkor dinamikusan fejlődött. Vagy pl. korábban a rabszolgamunka halódására elsősorban abból köv etkeztettek, hogy a rabszolgák árának növekedése gyorsabb volt, mint a gyapot árának növekedése. De figyelembe sem vették a termelékenység növekedését, amely pedig magas, mintegy évi 2,9%-os volt ebben a korszakban. A korábbi feltételezés egy lineáris egyenlettel írható le, amelynek matematikai formába öntésekor nyilvánvalóvá válnak a megengedhetetlen egyszerűsítések. A matematikai apparát us legfőbb haszna tehát abban van, hogy segít a történészek által implicite már eddig is használt összefüggések kibontásában, ellenőrzésében ós esetleg kijavításában is. A kritikusok többsége az ökonometriai módszerek leggyengébb pontjának tartja a tényekkel szemben, azoknak ellentmondva kifejtett gondolatmeneteket.* Az értetlen kritikusok, akik általában nem történészek, azt állítják, hogy mivel az ilyen okfejtések soha nem bizonyíthatóak, ezért kívül esnek a tudomány területén. Ilyen luxust azonban a történészek nem engedhetnek meg maguknak. Ez azt jelentené, hogy nem alkothatnánk ítéletet a történelemben megesett tévedésekről. Azt állítani, hogy valaki tévesen döntött egy adott kérdésben, annyit tesz, hogy többre értékeljük a lehetséges, de természetesen meg nem valósult másik alternatívát. A történettudományban ez eddig is létezett, a feladat ma az, hogy pontosabb képet nyerjünk alkalmazásának kritériumairól. A megoldás útja az alkalmazott modellek finomítása, egyre több paraméteres egyenlet felállítása. A felmerülő módszertani kérdések e tekintetben semmiben sem különböznek a statisztika vagy az ökonometria egyéb módszertani kérdéseitől. A folyóirat Fogel professzor tanulmánya után közli az 1968-as vita több érdekes részletét. A vita résztvevői neves amerikai és angol történészprofesszorok voltak, akik továbbra is az ökonometrikus módszerek létjogosultságának határaira kérdeztek rá. (History and Theory 1970. 3. szám 245— 264. I.) H. * A tényeknek ellentmondó bizonyítás kérdésében lásd. J. D. Gould Fogel profeszszorral vitatkozó tanulmányának ismertetését a Századok 1971. 3—4. szám 844—846. oldalán.