Századok – 1972

Történeti irodalom - Sikota Győző: Herendi porcelán (Ism. Bellér Béla) 740/III

740 TÖRTÉNETI IRODALOM A mű erényeire való tekintettel helyes néhány, a részletkérdésekre vonatkozó hiányosságra felhívni a figyelmet. Ilyen pl. az a 20. lapon olvasható megállapítás, mely szerint a Helytartótanács befolyásának növekedése után, a XVIII. század második felétől kezdve minden halálos ítélethez kormányhatósági jóváhagyás kellett. Megjegyzendő volna, hogy büntető ügyekben a század végéig fellebbezés nem volt. A 23. lapon arról ír a szerző, hogy a polgárság nem ismerte el a születési előjogokat. Nyilván a francia forradalom polgárságára gondolt és nem a feudális magyar városi polgárságra, mely a társadalom kiváltságolt osztálya volt. Megjegyzem, hogy nemcsak ,,a városok legnagyobb részében nem volt főispán" (31. 1.), hanem egyáltalán nem volt. További vizsgálatra szorul az az 56. lapon olvasható megállapítás, mely szerint az árvapénztárat Mária Terézia 30.000 ft alaptőkével alapította volna. Az árvapénztárak tőkéi az árvák eladott vagyonából származtak, melyet a város kamatra kihelyezett, illetve kamataiból fizette azok eltartását. Az 58. lapon szereplő perceptor és városgazda nem azonos funkciók, utóbbi a város ispánja volt. Részletesen foglalkozik a szerző a városi adózással. Az áttekinthetőség kedvéért előnyösebb lett volna állami adókról (hadiadó, országgyűlési taksa, királyi census), valamint városi (házi) adóról beszélni a 68. lapon. Megválaszolatlanul maradnak a következő lapon felvetett, aránylag könnyen megválaszolható kérdések: kik fizettek adót, mi volt a megállapítás gazdasági alapja és milyen kulcs szerint vetették azt ki. Az adó felosztásába (repartitio), az adókulcs megállapításába az állami hatóságok (68. 1.) vagy az országgyűlés (82. 1.) nem szólt bele, ez a városi tanács hatásköre volt. A 73. lapon azt olvashatjuk, hogy a Helytartótanács „legalább tájak szerint" szerette volna az adókivetés gyakorlatát szabályozni; ezért ajánlotta 1775-ben Debrecennek az eperjesi módszer követését. Ez az „eperjesi módszer" azonban az eperjesi normát jelentette, mely az adókivetés alapjául az addigi ház, szántó stb. darabszám helyett a négyszögölt vezette be, és melyet a Helytartótanács országosan szorgalmazott. A 82. lapon helyesebb lett volna arra utalni, hogy a nádori portákról van szó. Ugyanígy a kérdés további tisztázását segítette volna elő, ha a szerző a 84. lapon megmondja: a város a beszedett hadiadóból fizette az azzal foglalkozó tisztviselőket; ezért magasabb a beszedett összeg a befizetettnél. Szólni kell még néhány elírásról, amelyek a monográfia mondanivalóját itt-ott zavarják. Ilyenek: „Az adószedő élén egy szenátor állt" (54. I.), „1750 táján fejlődött ki a házipónztáros állás fölött kialakított helybeli rationaria" (58. 1.), „A számvetői állás" (számvevői helyett, 62. 1.); „Adókivetők" (adófizetők helyett, 80. 1.) stb. A művet szerkezeti, módszertani tekintetben, valamint mondanivalójának megfogalmazása szempontjából előnyös lett volna tovább csiszolni. Ki kell azonban emelnem, hogy a szerző — a várostörténet kiváló művelője — nagyszámú szakmunkát és levéltári forrást használt fel. A munka végén levő jegyzetek a témával foglalkozó kutatók számára igen hasznos támpontot nyújtanak. KÁLLAY ISTVÁN SIKOTA GYÖZÖ: HERENDI PORCELÁN (Budapest, Műszaki Könyvkiadó. 1970. 137 1. + 111 ábra) Az utóbbi időben örvendetesen megszaporodtak az egyetemes és a hazai kerámiaművészet történetével foglalkozó kiadványok, hogy csak T. Marik Klárának a bécsi porcelángyártás fejlődéséről, Kis Ákosnak pedig az elsősorban a holicsi és a tatai manufaktúrák által képviselt magyarországi barokk fajanszművészetről szóló könyveire utal-