Századok – 1972
Történeti irodalom - Garleanu; S. I.: Haiducie şi haiduci (Ism. Nagy Imre) 721/III
722 TÖRTÉNETI IRODALOM A kérdésről eddig az olvasó csak szépirodalmi munkákból és összefoglaló jellegű történeti szintézisek szétszórt adataiból tájékozódhatott. A szerző bőséges forrásanyag megszólaltatására törekedett. Amint Gárleanutól megtudjuk, a román folklór alkotásain kívül a hajdúkra vonatkozóan számos külföldi utazó elbeszélése, leírása rendelkezésünkre áll. A burgund Bertrandon de la Broquière lovag 1433-ban, Giuseppe Rozaci 1606-ban, Des Hayes 1621-ben, Quiclet és Evlija Cselebi 1650 —1658 között jelezték a hajdúk jelenlétét a Balkán különböző területein. 1665-ben Rickó, konstantinápolyi angol követségi titkár — aki Magyarországon és a román fejedelemségeken utazik át — feljegyzi, hogy a lakosság azokat a bosszúállókat nevezi hajdúknak, akiket a hatóságok „rablóknak" neveznek. A hajdúk tevékenységéről szóló hivatalos román dokumentumok, főleg Vasile Lupu, Constantin Cantemir és Constantin Mavrocordat fejedelmek idejéből valók de találunk utazók, krónikások feljegyzéseiben is hivatkozásokat. Értékes iratanyagot találunk a Dunától délre tevékenykedő hajdúkra vonatkozóan Velence, Raguza, valamint a többi dalmát város levéltáraiban, de talán legjelentősebbek a török levéltárak anyagai, amelyek még feltárásra várnak. A XIX. század első évtizedeire vonatkozóan értékesek a megmaradt orosz közigazgatási iratanyagok (az orosz -török háborúk idejéből). A hajdúk tevékenysége felkeltette az írók, költők, tudósok figyelmét is. N. D. Popescu, Vasile Alecsandri, Panait Istrati, Bucura Dumbrava, Aleeu Russo, Nicolae Bäleescu éppúgy mint az orosz Puskin, vagy a lengyel Czajkowski megéneklik, megemlítik, példaképül állítják a hajdúkat, mint „a nép becsületének megvédőit, mint az özvegyek és árvák, a szegények, elnyomottak védelmezőit". A szerző így végeredményben az elbeszélő jellegű kútfőket és a néphagyományt egyaránt hasznosította munkájában. E sokrétű témakört a szerző könyvében két részre osztja. Gârleanu a könyv első részében több fejezetet szentel a hajdúskodás bemutatására. Leírja Muntenia, Moldova, Oltenia, Erdély valamint a szomszédos országok területén élő hajdúk (betyárok) közös vonásait, e tömeget létrehozó tényezőket, szerepüket, szervezeti felépítésüket, harci taktikájukat, küzdelmüket a kizsákmányoló osztályok ellen. Gârleanu megállapítása szerint a hajdúság (betyárság) térben és időben több századon keresztül jelentkező és meglevő társadalmi jelenség volt, amely a feudalizmus bomlása idején érte el tetőpontját. A „klasszikus" hajdúság gócpontjai hatalmas területen jelentkeznek, a Kárpátoktól a Pindusig, a Fekete-tengertől az Adriáig. De nemcsak a Balkán-félsziget volt színhelye a hajdúk és a belső, valamint idegen elnyomók közötti harcnak. A hajdúk megjelennek Közép-Európa egyes területein is, így Csehországban, Magyarországon is. Végső soron a hajdúk (betyárok) tevékenysége különböző arányokat öltött a törökök és Habsburgok által megszállt területeken. A korrupt, feudális-despotikus török elnyomás ellen a leigázott népek elégedetlen- • sége állandó és folyamatos volt, főleg Bulgária, Montenegro és Szerbia területén. A felkelésekben — a Dunától délre és északra — jelentős szerepet vállaltak a hajdúk (betyárok). Mint társadalmi tiltakozási forma — a hajdúskodás — ösztönös, szervezetlen harc volt a feudális kizsákmányoló osztály, valamint az idegen elnyomók ellen. A szerző a továbbiakban ismerteti a hajdúvá válás okait. Legtöbbször a szegénység, a számkivetettség, az erőszak, terror, kizsákmányolás, az adók többszöri behajtása, a török gyűlölete és nem utolsósorban a szabadságszeretet szerepel az okok között. A hajdúk rendszerint az erdőkbe, hegyekbe húzódtak és onnan ütöttek rajta az ellenségen. A szomszédos országok területén idővel állandó „hajdúközpontok" fejlődtek