Századok – 1972
Történeti irodalom - Kovács Endre: Ausztria útja az1868-es kiegyezéshez (Ism. Szabad György) 685/III
688 TÖRTÉNETI IRODALOM határai között nagyon is sokat áldozott hadseregére, de lehetőségeit e téren is paradox módon éppen a szuronyok erejével fenntartott rendszer elégtelen funkcionálása, fejlődési képtelensége korlátozta. Kovács Endre a königgrätzi vereségben indokoltan maga is a Habsburg-hatalom csődbe vivő politikájának következményét látja, és egyben a legfőbb sarkalióját a kiegyezés megkötésére, számos addig megtagadott engedmény árán is. Ugyanakkor az 1869 után bekövetkezett fejleményekre vetett visszapillantással óvja az olvasót attól, hogy megfeledkezzék a kiegyezés feltételeinek fokozatos kialakulásáról és a konkrét tárgyalások előrehaladásáról a háborút megelőző időszakban. Igen rövid összefoglalójában jobbára a történetírásunkban szokásosan számba vett motívumok magyarázzák a hazai politikai vezetőréteg többségében uralkodóvá váló kiegyezési készséget és a formálódó megállapodások ellenzőinek kudarcát. De így is ólesszeműen hívja fel a figyelmet néhány, az indokoltnál szokásosan kevésbé hangsúlyozott körülményre. Így helyesen valószínűsíti, hogy a Húsvéti cikk megjelentetését bizalmas kapcsolatteremtés előzte meg. Indokoltan emeli ki, mennyire lehetetlenné tette az ausztriai félalkotmányosság felfüggesztése, a Reichsrat feloszlatása 1865 őszén olyan kiegyezés megszületését, amelynek keretében a magyar országgyűlés és az ausztriai alkot mányos szervek együtt alakíthat -ták volna ki a birodalom új szerkezetét. A bel- és külpolitika vonatkozásában egyaránt szó esik az emigránsok törekvéseiről. Indokolt lett volna erőteljesebben hangsúlyozni egységük hiányát, amit — többek között — jól jellemez, hogy a Klapka-légió betörési kísérletét Kossuth menten „roppant politikai hibának", sőt „bűnnek" minősítette. A kiegyezés hazai ellenfeleinek (ideértve a nemzetiségi politikusok legjelentősebbjeit is) és magának Kossuthnak az érvelése sokkal gazdagabb volt, mint az Kovács Endrének az ausztriai fejlemények megvilágítását célzó munkájában feltárásra kerülhetett. Annál inkább érdeme, hogy a számba vett érvek megítélésében így is sok szokványos leegyszerűsítést mellőzni tudott. A zárófejezet újabb európai körképben vetíti az olvasó elé a kiegyezés nemzetközi fogadtatását. Ismerve Kovács Endre kitűnő tájékozottságát az egykorú szerbiai és romániai viszonyokban, csak sajnálni tudjuk, hogy a nagyhatalmakra összpontosítva a figyelmet, érdemileg nem tárgyalja a dunai fejedelemségek állásfoglalásának nagyon is tanulságos alakulását. Eddigi ismereteinket új adatokkal is gyarapítva erősítette meg, hogy a nagyhatalmak — teljesen ínég Oroszországot sem véve ki közülük, — annyiban üdvözölték a kiegyezés teremtette új helyzetet, amennyiben potenciális szövetségest láttak Ausztriában. Franciaországban — ha korántsem osztatlanul — az a remény éledezett, hogy a kiegyezés folytán megerősödő, és a porosz ellenében felhasználható szövetségesre lelnek a megújult Monarchiában. Angliában felelevenedett az a feltételezés, hogy a Habsburg-birodalom betöltheti a neki tulajdonított keleti gát szerepót. Noha a francia reménységeket csak 1870, az angolokat a rá következő két évtized oszlatta szét (igazolva végső soron Kossuth jóval korábbi figyelmeztetését, hogy a Habsburg-birodalom alkalmatlanná vált minden érdemi egyensúlyozó szerepre, ós belső ellentmondásai retrográd hatalmi törekvések szövetségesévé teszik), a nyugati hatalmak a kiegyezés létrejöttéhez vajmi kevés tényleges támogatást nyújtottak. Némi diplomáciai jóindulatnál többet az Ausztriába irányuló francia tőkeexport politikai ösztönzése jelentett, mentőkötelet vetve az államcsőd fenyegető rémével is szembenéző osztrák kormányzatnak. Kovács Endre, regisztrálva a kiegyezést támogató diplomáciai és publicisztikai megnyilatkozásokat, nem mellőzi a nemzetközi sajtóban megjelenő és a kiegyezés cseh, hazai nemzetiségi, sőt magyar ellenzékének nem egy érvével egybecsendülő ellenvéleményeket, a dualista Monarchia jövőjének nagyon is szkeptikus megítélését sem. A monográfia középpontjába az 1866. évi háborút állító Kovács Endre nagy határozottsággal állapította meg, hogy „Königgrätz egy ziillési folyamat utolsó állomása; és