Századok – 1972

Történetoktatás–Történészképzés–Tudományos utánpótlás - Kővágó László: Nemzetiségeink történelemoktatásáról 678/III

KŐVÁGÓ LÁSZLÓ: NEMZETISÉGEINK TÖRTÉNELEMOKTATÁSÁRÓL 681 vitákat, annak nem meglepő, hogy az alapanyagokban nemzet-nemzetiség témakörben tisztázatlan és vitatott fogalmakkal, meghatározásokkal, értékelésekkel találkoztunk. Fölmerült az a több mint évszázados probléma, hogy a magyarországi nem magyar népeket, vagy egyeseket közülük, nemzetnek, vagy nemzetiségnek, esetleg valami másnak kell-e tekinteni. A német alapanyagban került felszínre a dilemma, hogy a történelmi Magyarország németségét talán nem a nemzetiségek, hanem nemzetek közé lehetne sorolni. Az anyag egyik bírálója szerint viszont nem az a probléma, hogy a magyarországi németség nemzet volt-e, mert szerinte egyetlen hazai nemzetiség sem alkotott önmagában nemzetet; az a kérdés, hogy a hazai németség felfogható-e egyáltalán egységes nemzetiségként. Szerinte nem, s a fogalmi kifejtés terén nem ártana egy fokkal jobban differenciálni. •Javasolja ,,a nemzetiségi csoport" terminus használatát. Szerinte ugyanis a németség annyira differenciálódott, hogy a szepességi, délvidéki stb. németség lefeljebb a nemzetiségi csoport (részben etnikai csoport) bizonyos ismérveivel rendelkezett. Hasonló probléma még kiélezettebben merül fel a „magyarországi délszlávok", vagy „délszláv nemzetiség" összefoglaló elnevezéssel, valamint a nyugatmagyarországi, a bunyevác, a sokác, a szlovén (vend) nemzetiségi csoport fogalmával, illetve egyáltalán a meghatározással. Véleményem szerint a jugoszláv—délszláv alapanyag a mi viszonyaink számára ezt a problémát jól oldja meg. Egészen gyakorlati módon beszél a horvátokról, szerbekről, szlovénekről ós összefoglalóan délszlávokról anélkül, hogy éreztetné a meghatározás dilemmáját. A kérdést mégsem lehet levenni a napirendről. Egyrészt, mert vannak, akik magát a délszláv nemzetiség gyűjtőfogalmat is kifogásolják s azt javasolják, hogy magyarországi horvát, szlovén és szerb nemzetiségről beszéljünk. Másrészt, mert nemcsak a történettudomány, illetve a történelemtanítás számára vitás kérdés, hanem napjaink időszerű nemzetiség-politikai problémáját is jelenti pl. a bunyevác, sokác nemzetiségi csoportok nemzethez tartozásának, nemzeti tudatának, s ehhez szorosan kapcsolódva a „délszláv nemzetiség", vagy „horvát, szlovén, szerb nemzetiség" megnevezésnek a kérdése. Vagy még egy dilemma ebből a témakörből. Föntebb már idéztem azt a nézetet, amely szerint egyetlen hazai nemzetiség sem alkotott önmagában nemzetet. Más nézetek szerint viszont pl. kétségtelen, hogy a magyarországi szlovákság nemzetet alkotott, mielőtt még a csehszlovák állam keretei közé került. Figyelemreméltó ellentétes nézetek kaptak hangot az asszimilációval, annak fajaival, pozitív— negatív megítélésével kapcsolatban. Más kérdés persze, hogy az asszimilációval kell-e, vagy milyen mértékben kell foglalkozni általános iskola felső tagozatában, vagy gimnáziumban. Nemzetiség-történetet azonban iskolai szinten sem lehet tárgyalni, ha előzőleg a magunk számára nem alakítunk ki világos álláspontot az asszimiláció kérdésében. A német alapanyag bírálói a szövegből olyan szemléleti kiindulópontot véltek kiolvasni, hogy valamiképpen a magyar történeti fejlődós „helyes" összetevője lett volna egy erős és népes német nemzetiség kialakulása, sőt mintegy megteremtése. Ezt bírálva írta az egyik lektor, hogy a német középréteg (polgárság, értelmiség) spontán asszimilációját semmi esetre sem könyvelné el úgy, mint valami félig-meddig negatív jelenséget, mert ez a magyar polgári fejlődés természetes és szükségszerű kísérő jelensége volt. Egy másik bíráló az asszimilációs folyamatokat vizsgálva, ós az alapanyag készítőjével vitatkozva, aki a Magyarországon megnyilvánult asszimiláció erőszakos és természetes módját különböztette meg, kifejtette, hogy a kétféle asszimiláció között ő egy közbülső fokozatot is megkülönböztet: a burkolt asszimilációt, amelynek igen nagy szerepe volt mind Magyarországon, mind az utódállamokban.