Századok – 1972

Tanulmányok - Berend T. Iván: A tervezés hatása a gazdasági növekedésre 56/I

A TERVEZÉS HATÁSA A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉSRE 57 I. A Magyarországon (és általában a kelet-európai szocialista országokban) megvalósult kötelező tervutasításokra épülő tervezési-irányítási rendszer jellemvonásait létrejöttének történelmi körülményei és a bevezetéséhez kapcsolódó elvárások határozták meg. Ez a tervezési modell a világtörténelem leggyorsabb ütemű iparosításának megvalósítására volt hivatott a húszas évek végének izolált, fenyegetett, elmaradott Szovjetuniójában, s e példa követésére a második világháború utáni, közepesen fejlett elmaradott, a hidegháború körülményei között izolált, s újabb közeli világháborútól tartó Kelet-Délkelet-Európában került sor. A tervezési rendszerben a gazdaság egész működését, a termelés és elosztás területeit mindenre kiterjedő kötelező tervmutató számokra épülő utasítások szabályozták. A termelést részletes, évi és vállalati bontásban előírt, rendkívül sok mutató által biztosított terv határozta meg, melyet a gazdasági törvényszerűségek, népgazdasági érdekek maximálisan, részleteiben is kifejező megtestesítőjének tekintettek. A terv pontosan előírta, hogy a vállalatok milyen beruházási, pénzügyi, áru, nyersanyag, energia és munkaerő forrásokhoz juthatnak, és ezekkel milyen árukból, milyen választékban, minőségben és önköltséggel mennyit termeljenek. Ezzel kapcsolatosan már 1949-ben felszámolják az anyaggazdálkodás államkapitalista rendszerét, amely a nyersanyagok állami zárolására és a vállalatok igénylése alapján történő központi kiutalásra épült. Ehelyett a termelési tervek alapján a Minisztertanács, illetve Népgazdasági Tanács által megszabott keretek között az Országos Tervhivatal anyagmérlegek rendszerével készítette el az anyagterveket, melyek alapján a termelő minisztériumokban létrehozott anyaggazdálkodási főosztályok, majd 1951-től — a Tervhivatal mellett szervezett gazdasági irodák bonyolították le az éves, negyedéves elosztási, kontingentálási teendőket. A termelési, anyagellátási, beruházási stb. előírások egymáshoz kapcsolódó zárt utasítás láncolatával igyekeztek biztosítani a tervek pontos betartását. Ezért a Minisztertanács, illetve Országgyűlés által jóváhagyott tervet évekre, sőt negyedévekre, valamint minisztériumokra, iparigazgatóságokra, vállalatokra bontották, s minden tervmutató szigorú névre szóló utasítás jelleget nyert. A vállalatok önállósága ebben a rendszerben részben formálissá válik, hiszen a negyedévente megszabott termelési feladatokat az iparigazgatóság írta elő, a központi szervek, beleértve a minisztériumokat, a legtöbb esetben mindenek előtt nyersanyagellátási téren — vállalati szintig gazdálkodtak, s operatív irányító ellenőrző funkciókat töltöttek be. A részletekbe menő előírások útján kívánta a gazdaságvezetés központi akaratát érvényre juttatni, ennek során a „véletlenszerűségek" maximális kikapcsolására törekedtek, s ezért az áru és pénzformákat, a piac szerepét a lehetőség szerint minél teljesebben kikapcsolták a gazdasági életből. Ezt fejezte ki az 1951. évi árreform, mely megszüntette a termelőeszközök és fogyasztási cikkek egységes árszínvonalát. Az árrendezés kiinduló elve szerint az állami szektorban előállított termékek önköltségének végső soron a fogyasztási cikkek árában kell megtérülni. A termelőeszközök áránál viszont feleslegesnek ítélték az önköltséget meghaladó árszintet. A termelői és fogyasztói árak tehát elszakadtak, az ipari alapanyagok nagy részét az önköltségnél olcsóbban, állami dotációval hozták forgalomba. Ezt tovább élezte a piaci árak és a beszolgáltatási árak éles elkülönülése a mezőgazdaságban. A nagy-