Századok – 1972
Történeti irodalom - Rónay László: Az Ezüstkor nemzedéke (Ism. M. Kondor Viktória) 485/II
TÖRTÉNETI IRODALOM 487 műnél vetődik erre a nehézségre élesebb fény, amely egy nemzedék „rokon stílusjegyekkel, rokon élményekkel" rendelkező csoportját veszi szemügyre. Csakhogy éppen egy ilyen viszonylag azonos élményekkel, azonos felfogással induló eszmei, szellemi alkotóközösség esetén tanulmányozható legszembetűnőbben az a különbség is, amely az alkotóegyéniségek különbözőségéből adódik. Vagyis, hogy hiába azonos az indítás, hiába rajonganak ugyanazokért a mesterekért, tisztelnek azonos iskolákat, irányokat — mint pl. az Eötvös kollégiumban a franciásokat, — a szilárd humanista hagyomány és magatartás képviseletén túl, mely az ezüstkorosokat jellemzi, néha alig lehet beszélni valóban azonos, legfeljebb csak valahogyan rokon stílusjegyekről is. Hogyan lehetne hát határozott stílusirányzatokhoz csatolni azokat a korabeli írókat, akiknél már az indulás azonos élménye sincs jelen? A népi írókat és a különböző „urbánus" csoportokat? Rónay mégis kísérleteket tesz az azonos, illetve hasonló stílusjegyek kimutatására is, a kor hivatalos politikájával és a jövő különféle elképzeléseinek „nem vállalás"-ában kifejeződő közös magatartás közös jegyein túl, bár a hangsúly kétségtelenül a „nem vállalás" kimutatására esik, amit Rónay szellemes és találó jelzővel nem „elefántcsonttorony", de „őrtorony"magatartásként jellemez. E magatartást eléggé indokolják e csoport indulásának általános politikai és társadalmi körülményei. A harmincas években jelentkeznek először. Bizonytalanság ós bizalmatlanság kísért hangjukban a világgal, sőt az eszményekkel szemben is. Költőik , általában Babitsot vallják mesterüknek Adyval szemben. Különböző folyóiratokban publikálnak, de a harmincas évek elején már önálló kötetekkel is jelentkeznek. Amint már hangsúlyoztuk, az ,,őrtorony"-szemlélet van jelen írásaikban: következetesen őrzik a humanizmust, elmélkednek az élet nagy kérdéseiről, de ez megfér később azzal a törekvéssel is, hogy ők is meghallják a kor kérdéseit és megpróbáljanak választ adni azokra. Nemcsak abban hasonlítható Rónay műve az Irodalomtörténet említett kötetéhez, hogy jelzi a korszak problémáit, hanem abban is, hogy portrék sorozatát villantja fel a „stílusirányzatok" s a kor politikai és társadalmi kérdései mellett. Csakhogy míg az irodalomtörténet idézett kötete egy-egy alkotó egyéniség összefoglaló értékelését adja, egyhelyütt és folyamatosan, addig Rónaynál, szigorú időrendben haladva, újra és újra előbukkannak ugyanazok az arcok, kisebb vagy nagyobb lélegzetű költemények, regények, kritikák tartalmi ós formai jegyeinek bemutatása ürügyén. Mondhatnánk, széttördelt, azaz már töredékekből összeálló portrésorozatot, nemzedéki korképet kapunk. A szerző megvalósította szándékát. Méltatlanul elfelejtett nemzedéki csoportja ma is élő és megholt alakjainak fejlődési litját rajzolta meg, műveik, kritikák és visszaemlékező vallomások töredékeiből. Mozaikokból koratmoszférát teremtett, alkotástöredókekből alkotó-portrékat. Hogy nem egészen markánsak ezek a portrék? Csupán azért nem, mert élesebb vonások, határozottabb megkülönböztető jegyek éppen a tárgyalt korszakhatáron túl vésődtek a legtöbb arcra. Ha valamiben, talán éppen az esztétikum vizsgálatának következetes végigvezetósében, végigelemzésében érzünk némi bizonytalanságot vagy tudatos tartózkodást a szerzőnél. Igaz, vezető irodalomtörténészek vallják, hogy a XX. század irodalmát nem lehet stíluskategóriák és irodalmi irányzatok egységes keretében áttekinteni; a fő mérce csak a kor kérdéseihez való viszony vizsgálata lehet. Bizonyára igazuk van, emellett azonban nagyobb szerepet kellene juttatni a speciális esztétikai problémáknak is. Enélkül ugyanis valójában a történelem illusztrációjává degradálódik egy-egy mű, azok esztétikumon kívül keresett értéke pedig alkotójuk írói-ideológiai-politikai nézeteinek illusztrációjává [mint ahogy ezt a 6. kötet vitájában éppen történészek vetették fel]. Jogosult az ilyenfajta vizsgálat is. Sőtór István írja egyik nemrégiben megjelent tanulmányában: „A kritikai munka tapin tatára és érzékenységére épp annak eldönté-14*
