Századok – 1972
Történeti irodalom - Reychman; Jan: Dzieje Turcji od konca XVIII wieku (Ism. Kapronczay Károly) 448/II
448 TÖRTÉN"ETI IRODALOM veszi ennek az anyagnak. A szerző végül kitűnően mutatja meg — és ez a történész számára ismét fontos tanulság —, hogy az etnogi'áfia mint jellemzően nemzeti diszciplína, a nemzeti mozgalom kibontakozása során, annak ösztönző hatására született meg. ARATÓ ENDRE JAN REYCHMAN: DZIEJE TURCJI OD KONCA XVIII WIEKU (Warszawa, Panstwowe Wydawnictwo Naukowe, 1970. 96 1.) TÖRÖKORSZÁG TÖRTÉNETE A XVIII. SZÁZAD VÉGÉTŐL Nem könnyű feladatra vállalkozott Jan Reychman, amikor a történelmi szakirodalomban olyan régen hiányolt könyve megú-ásához fogott. Valóban, ritkán lát napvilágot a török birodalom történetére vonatkozó összefoglaló feldolgozás. Ennek okát részben a nyelvi nehézségekben, részben a török levéltárak még feldolgozatlan anyagában kell keresnünk. A török birodalom történetével kapcsolatban lényeges szempont, hogy az ázsiai feudalizmus sajátos gazdasági és társadalmi arculata miatt a hatalmas területeket egyesítő török államban módosult formában jelentkeztek a különböző európai szellemi és politikai áramlatok. E munka a török birodalom történetét dolgozza fel a XVIII. század végétől egészen a második világháború befejezéséig. Az időhatárok megválasztása szándékos, mivel a XVIII. század utolsó évtizedeiben került a gazdasági, társadalmi és államszervezeti szempontokból elmaradt török birodalom a nagyhatalmi (orosz, angol, francia) hódító törekvések középpontjába. E törekvések részben semlegesítették egymást, hiszen az egyik nagyhatalom sem óhajtotta a másik túlzott megerősödését, ami viszont a belső válságokkal küszködő szultáni hatalomnak nyújtott ideig-óráig biztonságot. A török birodalom bel- és külpolitikai helyzete viszont felszínre hozta a sürgető gazdasági, közigazgatási, társadalmi és katonai reformok szükségességét. A könyv első fejezete jól világítja meg a kérdéses időszakban a török birodalom kritikus helyzetét, hiszen az északról támadó Oroszország a Fekete-tenger mellékét és a Kaukázus vidékét akarta elhódítani Törökországtól. Az örök szövetséges, Franciaország a forradalom korát élte és eszméitől a szultáni udvar aggódva féltette birodalmát. Ekkor erősödtek meg a török elnyomás alatt élő délszláv népek függetlenségi mozgalmai, amit pedig a kereszténység védnökeként fellépő Oroszország tartott befolyása alatt. A válságot csak súlyosbította a török gazdasági élet hihetetlen elmaradottsága és alárendeltsége a nyugati kereskedelemnek. A vesztes török —orosz háború alatt a trónra lépő III. Szelim (1789—1807) világosan látta birodalma ingatag helyzetét, és reformok életbe léptetésével kívánt orvosolni rajta. Reformtörekvései céljának a hadsereg átszervezését, a gazdasági életnek a katonai érdekek alá rendelését tekintette. III. Szelim természetesen számolt a belső reakcióval, amelynek legfőbb támaszát a vallási vezetőkön, az egész országrészek felett önkényesen uralkodó pasákon kívül főleg a janicsárság képezte. Reychman kitűnően vázolja fel III. Szelim reformpolitikájának indító okait és annak korlátozott voltát. E fejezet figyelemre méltó része a reformtörekvéseket ellenző szeparatista pasák céljai és a délszlávok jogos ellenállása közötti összefüggéseket és bizonyos mértékű kapcsolatát tárgyalja, majd a teljes elkülönülés okait magyarázza meg. Az első reformtörekvések bukását nemcsak a belső konzervatív reformellenes erők összefogása eredményezte, hanem a Napoleon ellen megkötött orosz—török szövetség felbomlása is. Ez a fordulat egy békésebb időszak után ismét háborúba sodorta a török
