Századok – 1972
Történeti irodalom - Nyugat-Európa az Egyesült Államok és a nemzetközi helyzet 1945–1955 (Ism. Láng Imre) 433/II
436 TÖRTÉN"ETI IRODALOM határozza az Európai Újjáépítési Program fő céljait a kongresszusban, kijelentve, hogy ,,a program sokkal több, mint kereskedelmi ügylet: az amerikai külpolitika jelentős része". Kezdetét veszi Nyugat-Európa szovjetellenes célzattal megvalósítandó integrációjának folyamata. A Marshall-beszéd és az ezt követő fejlemények — a Gazdasági Együttműködési Törvény 1948. április 3-án történt kongresszusi elfogadása és az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetének (OEEC) létrejötte — új szakasz nyitánya. E szakasznak két fő jellemzője van, s ezt egyértelműen érzékelteti a dokumentumanyag. Az antifasiszta harc kohéziós ereje nem hat többé, az együttműködés biztató kezdetei nem fejlődnek át állandó kooperációba, helyüket átveszi a hidegháború. A másik fő jellemző az előzőből fakad: az Egyesült Államok regionális csoportosulások létrejöttét ösztönzi, és — feladva a korábban hirdetett „egyetemes multilateralizmus"-doktrinát a v ilággazdasági kapcsolatok terén — áttér a regionális multilateralizmus támogatására. Létrehozza 1948 áprilisában — az OEEC megalakulásának havában — az Amerikai Államok Szervezetét, s a február-június közt ülésező londoni hathatalmi konferencián, a Szovjetunió megkerülésével tető alá hozza Trizónia megalapozásának és a nyugat-európai integrálódási folyamatba való bekapcsolásának platformját. Innen már egyenes út vezet a NATO 1949. április 4-én történt megalakulásához, a három nyugat-német zóna egyesítését, illetve az NSzK létrejöttét elismerő háromhatalmi nyilatkozathoz, a nyugat-német ipari színvonal újabb módosításához. Az 1953-ig terjedő szakaszban Nyugat fokozza erőfeszítéseit a tőkés rend konszolidálódását szolgáló intézmények és megállapodások létrehozására. Az amerikai, angol és francia külügyminiszter new yorki értekezletéről kiadott 1950. szeptember 19-i közlemény fogalmazásában az NSzK „jogosult, hogy Németország nevében beszéljen ... a megszálló hatalmak . . . elvárják a Szövetségi Köztársaságtól, hogy vállaljon bizonyos kötelezettségeket és új felelősségeivel összhangban álló egyéb feladatokat". Pleven francia miniszterelnök 1950 októberi beszédében még elutasítja,a német haderő megteremtését, de kijelenti, hogy „helyénvaló . . . , hogy (Nyugat-Németország) hozzájáruljon Nyugat-Európa védelmének helyreállításához". A három nyugati hatalom elismeri az olasz békeszerződés módosításának szükségességét. Javaslatot tesz közel-keleti katonai parancsnokság megteremtésére. Létrejön a Csendes-óceáni Védelmi Szerződés, a japán különbéke-szerződés. A nyugati világ intézményrendszerének továbbfejlesztése természetesen nem zökkenőmentes: az Európai Védelmi Közösség — hat nyugat-európai ország katonai tömörülése — végül is, francia állásfoglalás következményeként, nem jön létre, és az NSzK bel- és külpolitikai szuverenitását kimondó 1952 májusi bonni szerződés csak kétésfél év múltán lép hatályba. Nyugat-Európa integrálódását gazdasági oldalról az Európai Szén- és Acólközösség és az Európai Fizetési Unió — a regionális multilateralizmus-felfogás termékei — létrehozása támogatta. A gazdasági tömörülések voltak hivatva a politikai egység talajának előkészítésére; Pleven a Schuman-tervtől várta, hogy „az emberek . . . megbarátkozzanak egy európai közösség eszméjével". Az 1953—1955 közti szakasszal zárul a szöveggyűjtemény. Ez már napjaink előtörténete. A dokumentumok tanulmányozója meggyőződhet arról, hogy a nyugati tömb országai továbbra is a védelem célzatával álcázott erőpolitika útját akarták járni, de a kétéves szakasz során végbement fejlődést nemcsak az 1948. évi brüsszeli szerződés Nyugat-Európai Unióvá szélesedése, Nyugat-Németország bevonása a NATO-ba, a Délkelet-ázsiai Szerződés és a bagdadi paktum létrejötte, a McCarthy-izmus térhódítása jellemezte, hanem a koreai fegyverszüneti egyezmény, az indokínai békét szolgáló genfi megegyezés, a kormányfők genfi értekezlete, az osztrák államszerződés és a bandungi értekezlet is.
