Századok – 1972

Történeti irodalom - Wittman Tibor: Lex Gueux dans les „bonnes villes” de Flandre (1577–1584). (Ism. Jónás Ilona) 430/II

432 TÖRTÉN"ETI IRODALOM gekkel, amelyek az Atlanti térség és a Mediterráneum közötti közvetítő szerep formájában kínálkoztak számára. A formálódó új helyett, sokkal inkább a régihez, a mediterrán területek hanyatló gazdaságához kötődött. Az érlelődő németalföldi forradalom gazdasági-társadalmi bázisának vizsgálata során Wittman T. úgy találja, hogy Pirenne túlbecsülte a flandriai társadalomban a kapitalista erőket, Fries pedig azt a fellendülést, ami a XVI. században a gazdasági élet néhány területén valóban megmutatkozott (gabonakereskedelem, vászonipar). Nem ért egyet azzal, a szovjet egyetemes történetírásban kifejtett állásponttal, amely a forradalom „élcsapatát" látta a flandriai polgárságban. Coornaert kutatásaira sokban támaszkodva különbözteti meg az elsősorban Hondschoote-ban tömörülő, de igen gyenge manufaktúrapolgárságot nem csupán a céholigarchiától, hanem a politikai konzervativizmusra hajló kereskedőpolgárságtól is. Wittman szerint éppen a forradalmasodó polgárság gyengesége az oka, hogy az ellenállás szervezője és irányítója a nemesség lett. Behatóan és sok vonatkozásban újszerűen vizsgálja Wittman Tibor a reformációé irányzatok tudatviszonyait és társadalmi bázisát. Óv attól, hogy túlbecsüljük a parasztság szerepét az ikonoklasztában. Részvétele általában olyan helyi akciókra korlátozódott, amelyekhez antifeudális törekvések alig társultak. A parasztság zöme katolikus maradt, ha a tizedfizetést néhol meg is tagadta. A birtokviszonyok megváltoztatásának kísérleteivel, földfoglalással nem találkozunk. A parasztság vezetése Csisztozvonov megítélésétől eltérően nem jutott a polgárság kezébe. A prédikátorok különböző társadalmi rétegekből kerültek ki, ideológiájuk sem vágott mindenben egybe a polgárságéval. A katolicizmus uralmi helyzetének megdöntését, a vallásszabadság kivívását tűzték célul, de a feudális berendezkedés felszámolását általában nem. A forradalom és szabadságharc irányítása az orániai párt kezébe került. Nem tekinthető pusztán nemesi pártnak, az általa képviselt törekvések túlmutattak Orániai Vilmos és közvetlen híveinek politikáján. Az oppozícióban levő osztályok szövetségét képviselte, a nemesség, a testületi arisztokrácia, a kispolgárság és részben az értelmiség társadalmi érdekeit fejezte ki. Wittman Tibor különös gonddal törekszik arra, hogy Orániai Vilmos alakját és szerepét elfogultságtól mentesen mutassa be. Megítélése szerint a polgári átalakulás érdekeit nem képviselte ugyan, de humanista, erazmista vonások jellemezték politikáját. Patriotizmusa ösztönözte annak a vezetőszerepnek a vállalására, amit a spanyolellenes függetlenségi küzdelemben betöltött. Kultúráltsága, nemzetközi tájékozottsága, taktikai érzékenysége és szervezőkészsége, személyiségének legjellemzőbb vonásai, nem tudtak annyira érvényre jutni, mint a későbbi polgári forradalmak vezetőié. A szerző Orániai Vilmos osztály korlátaival magyarázza készségét a belső ellenforradalom megnyerésére, mindig jól megkülönböztetve azonban magatartását a vallon ellenforradalmat előkészítő nemesekétől. Hibájául rója fel, hogy a belső erők mozgósítása helyett idegen, külső segítségre támaszkodott. A könyv olvasója e ponton a gondolatsor folytatását igényelné, hiszen Wittman Tibor a korábbiak során nagyon is hangoztatta a forradalom következetesebbé tótelét biztosító társadalmi bázis gyengeségét. Igen sokoldalúan vizsgálja a szerző a városi radikális elemeket tömörítő Gueux politikáját. Határozottan szembefordul azzal a polgári történetírói szemlélettel, amely a radikális diktatúrában csupán anarchisztikus zavargást látott. Nem túlozza el politikájuk eltérését az orániai pártétól, és kiemeli mindazt, ami az idejétmúlt céhrendszer érdekeit védte mozgalmukban. Ugyanakkor nemcsak katolikus- és spanyolellenességiiket, a vallon nemesség ellenforradalmi törekvéseivel szembeni következetességüket hangsúlyozza, hanem azt is, hogy küzdelmük, amely szakaszosan a városi plebejusok támogatását is élvezte, új, antifeudális elemekkel telítette a szabadságharcot. Mindez nem hagyta érintetlenül az orániai pártot sem. A radikálisok előretörése a pártnak a konzervatív