Századok – 1972

Folyóiratszemle - Mohler; Armin: A történelmi ismeretterjesztésről Franciaországban és Angliában 256/I

KRÓNIKA 269 végezték, járandóságukat készpénzben, terményekben és nyers élelmiszerekben kapták meg. Ezt kiegészíti alább (46. 1.) azzal, hogy a summásoknál elengedhetetlen feltétel a banda-rendszer, az átalánybérezés és a végelszámolás. Az értekezés első fejezete a vándormunkának a magyarországi mezőgazdaságban való megjelenésével foglalkozik. Bemutatja azokat a helyeket, ahonnan a vándormunkások zöme származott, és azokat a nagybirtokokat, ahol a XIX. század eleje óta már alkalmazták is őket. Ilyen nagybirtokok voltak a Festeticsek keszthelyi, a kapornaki apátság Zala megyei, az Esterházyak tatai ós gesztesi, a piarista custodiátus Somogy megyei és a cisztercita rend előszállási uradalmai. Fennmaradt kaszás- és aratószerződések bizonyítják, hogy a bandarendszer már 1805-ben elég elterjedt munkaszervezeti rendszer. A csapatok élén a gazdák (pallérok) állottak. A naturálgazdálkodás elterjedtsége miatt inkább a természetbeni fizetség dominált. Az értekezés sorra veszi azokat a peremvidékeket, ahol vándormunkások laktak. Részletesen foglalkozik a később legnagyobb summásfaluvá vált Mezőkövesd XIX. század elejei gazdasági és társadalmi viszonyaival, amelyek e község lakóit fokozatosan bérmunkára, summásmunkára kónyszeritették. A munka következő része a summásrendszernek a XIX. század második felében bekövetkező térfoglalásáról kimutatja, hogy az szorosan összefüggött az agrárválság következtében átalakult mezőgazdasági termeléssel, mely egyre inkább belterjessé vált. Ennek következtében megnőtt az ipari és kereskedelmi növények jelentősége; a cukorrépa, kukorica, burgonya és a takarmánynövények termesztése, szőlők, gyümölcsösök telepítése került előtérbe, ami megnövelte az idénymunkások iránti keresletet, s létrehozta ezek sajátos rétegét, a summásságot. Alkalmazásuk egyik nyomós oka az volt, hogy pl. a cukorrépa megművelése rendkívül fáradságos művelet, s erre általában azok vállalkoztak, akik nem válogathattak a munkában. Kezdetben napszámban, majd havi időbér szerint díjazták őket. A hónapos munka díjazási egysége megközelítőleg a nyári napszámbér volt. Sok helyen hónaposoknak is nevezték őket, de á szerző a summásokat megkülönbözteti a helybeli — egyénenként felfogadott — állandó munkásoktól, akiket szintén így neveztek. A summás elnevezés világosan utal arra, hogy ezek az idénymunkások bérüket nagyobb időközökben, egy-egy összegben vették fel. Az élelmiszer-járandóságot (konvenciót) általában havonta, sokszor a pénzt is; a terményt leginkább végelszámoláskor. A summás elnevezés először 1664-ben Nagybányán bukkan fel, tömegesebbé csak a századfordulón válik. A XIX. század utolsó évtizedében kezdődő arató-sztrájkok, szocialista jellegű agrárproletár megmozdulások gyorsították a summások tudatos és rendszeres alkalmazását, esetenként sztrájktörő jelleggel. A Belügyminisztérium 1897-ben megszervezte Mezőhegyesen ós másutt az első sztrájktörő telepeket. A nagybirtokosok öntevékenyen is alkalmaztak summásokat. A velük kötött munkaszerződéseket az 1840. évi IX. ós az 1876. évi XIII. te. V. fejezete, valamint az 1898. évi II. tc. alapján foglalták kötelezően írásba. Az értekezés Balmazújváros, a „Viharsarok" és Délkelet-Dunántúl agrárproletárjainak sorsán keresztül mutatja be a helyi munkásoknak saját falujukból való kiszorulását, szétszóródását. A nagybirtokosok a sztrájkok letörésére, a munkabérek alacsony szinten tartására alkalmazták a jórészt nemzetiségek által lakott peremvidékek munkásait. Az értekezés következő része a summások gazdasági és társadalmi helyzetét mutatja be Mezőkövesd és környéke lakói sorsán keresztül. A paraszti földek rohamos szétaprózódása következtében a törpe- és kisbirtokosok gyermekei is summás munkára kényszerültek, s így a Matyóföld lett az ország legtipikusabb summás vidéke. Ismerteti a szerző a summás toborzás módját, közöl szerződésrészleteket. Foglalkozik bérezésük fejlődésével, jellegzetes betegségeikkel, csekély művelődési lehetőségeikkel, szórványos