Századok – 1972

Folyóiratszemle - Kertman; L. Je.: A történeti szituációk törvényei 223/I

FOLYÓIRATSZEMLE 225 tával az ezekről a fogalmakról alkotott, sok esetben téves képet kívánja új megvilágításba helyezni. Számos tudós, aki a nemzet, nemzeti érzés újkori történetével foglalkozik, tagadja, hogy ezek a középkorban egyáltalán léteztek. Ezzel szemben általában túlbecsülik a középkor egyetemes, ill. regionális kereteinek jelentőségét. Azonban bizonyos idő óta a középkorkutatók körében kialakult az a vélemény, hogy a nemzeti ébredés Európában egészen a XII. századra vezethető vissza. Általában a középkorkutatók megállapítják, hogy a XII. században megszületik a nemzeti érzés, mely az addig „alvó" nemzeteket felébreszti, valamint megpróbálják a VIII—IX. században megkeresni ezeknek a nemzeteknek az eredetét. De vajon a nemzetek a XII. századig valóban „aludtak", és a IX. század előtt csak törzsek voltak ? — teszi fel a kérdést Werner. A szerző elutasítja azt a módszert, mely a mostani nemzetekből kiindulva közelíti meg a koraközépkori nemzeteket. így pl. szokás a karoling birodalom szétesése után három nemzetről (Franciaország, Németország, Itália) beszólni. Azonban ebben a korai korszakban sokkal kisebb politikai-földrajzi egységekkel lehet csak számolni. Itáliában nem itáliaiak, hanem Apuli, Romani, Longobardi éltek külön ,,nemzet"-ként ós álltak szemben egymással esetenként. Germánia földrajzi fogalom: ezen belül a két fő nép a Franci és Saxones. Az Ottók állama népeinek, regnumainak sokszínűségét jól érzékelteti a 983. évi veronai gyűlés jellemzése: conventum Saxonum, Suevorum et Lothariorum, Bawariorum, Italicorum et aliorumque, natione, lingua et habitu dissimilium (szászok, svévek és lotharingiaiak, bajorok, itáliaiak és mások gyűlése, kik különböző nemzetiségűek, nyelvűek ós szokásúak). Franciaországban hasonló a helyzet: pl. a X. században Reimsi Flodoard felsorolja Gallia népeit: frankok, burgundok, akvitánok, bretonok, normannok, flandriaiak etc. A korszak kis regnumai kétségkívül politikai-földrajzi realitások voltak: ezért válhattak a királyi tisztségviselők szinte autonóm hercegekké a IX. század végén — X. század elején egy-egy ilyen területen. A koraközépkornak ebben a szakaszában a nemzeti ellentétek sem nagyobb egységek között (mint pl. Németország és Franciaország) jelentkeztek. Pl. a X. század végén Aimoin de Fleury a gaszkonokról mint idegen népről ír és megveti az akvitánokat. A továbbiakban Werner a már nagyobb, ós minőségileg is más egységre alkalmazott nemzet-fogalom, nemzeti tudat kialakulását követi nyomon, elsősorban Franciaország és Németország vonatkozásában. Franciaországban 1125-ben az északi, nyugati és középső hercegségek csatlakoznak VI. Lajoshoz. Ezzel párhuzamosan megfigyelhető a szűkebb értelmű Francus népnév helyett a tágabb jelentésű Francigena, ill. a regnum Francorum helyett a regnum Franciae gyakoribb használata. A Roland-énekben már megjelenik a franceis szó. A szerző úgy látja, hogy Franciaországban általában a nemzeti egység érzése megelőzi a királyi terület döntő mértékű megnövekedését. Pl. a XII. század közepén Cluny apátja így figyelmezteti a királyt: Est et Burgundia de regno vestro ! Ágost Fülöp idején már előfordul a nostra amor gentis kifejezés. A XII. század végén Jean Bodel Chanson des Saxons-ában Franciaország koronája (la corone de France) már szimbolikus értelmet kap. Werner felhívja a figyelmet O. Post tanulmányára (Two Notes on Nationalism in the Middle Ages, Két megjegyzés a középkori nacionalizmusról, Traditio, 1953), mely azt vizsgálja, hogyan helyezte a XII—XIII. századtól már az egyház is az egyetemes kereszténység ós a caritas kötelességei elé az államnak járó kötelességeket. Németországban 1000 körül lehet azzal találkozni, hogy a közös népnév győzedelmeskedik az egyes népek nevei fölött. 999-ben I. Ottó unokájának oklevelében szerepel a nullus Italiens nullusque Teutonicus kifejezés, tehát a császárság Alpokon túli és inneni két fő népének elhatárolása. 1016-ben Thangmar ezeket a szavakat adja III. Ottó szájába: Amore vestro meos Saxones et cunctos Theutonicos, sanguinem meum, proieci — tehát 15 Századok 1972/1