Századok – 1972

Folyóiratszemle - Hutchins; Stanley: Menekült kommünárok Nagy-Britanniában 1454/VI

Fü LYÓIRATSZEMLE 1455 Londonban élt ekkor Gabriel Ranvier, továbbá Pierre Vésinier, Clerkenwellben maga köré tömörített néhány olyan kommünárt, akik Marx és az Internacionálé ellen fordultak, s akik Londonban ilyen szellemben lapot is megjelentettek. Londonba menekült néhány neves művész is, köztük Camille Pissaro és a szobrász Dalou. Dalou a Nemzeti Gárda tisztje volt, a Kommün idején a művészek szakszervezetében volt igen aktív. 1874-ben távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélték — miközben Londonban a Viktoria Múzeumban professzor lett. 1880 után amnesztia révén hazatért, s Franciaországban még Auguste Blanquinak és Victor Noirnak állított emléket. Langevin és Delehaye, a két vasas szakmunkás szintén Londonban telepedett le. Mindketten az amnesztia után tértek vissza Párizsba, Langevin ezután is üzemben dolgozott, Delehaye a kormány tanácsadója lett a munkáskérdésben. Delehayeról feljegyezték, hogy míg Londonban élt, egy munkahelyen dolgozott John Burns-szel, s ő nyerte meg Burnst a szocializmusnak. Londonban élt és francia nyelvet oktatott Jules Andrieu, akit az amnesztia után Gambetta francia konzullá nevezett ki Jersey szigetére. Londonban, majd Jersey szigetén fényképészként tevékenykedett a Kommün volt tábornoka, Emile Bergeret. Eugène Chatelaine Angliában vegyészként tevékenykedett, s a kitűnő költő versei hazatérése — az amnesztia — után jelentek meg. Londonban élt Lissagaray, s Camille Barrère, akit az amnesztia után Gambetta római követnek nevezett ki. S. Hutchins kitér arra a kérdésre is, milyen segítséget nyújtott az Internacionálé a kommünároknak. Felidézi, milyen lépéseket tett Marx, s miként támogatta a kapcsolatok létesítésében Lavrov. Hutchins aláhúz egy ismeretlenebb mozzanatot is, azt, hogy ' Applegarth a Kommün napjaiban saját útlevelét átadta, hogy azt a menekülők fel-1 használhassák. Ismerteti, hogy a menekültek közül kiket választottak az Internacionálé Főtanácsának tagjaiul, majd megemlékezik arról, miként teremtették meg 1871 júniusában a menekültek pénzügyi alapját, s a radikális értelmiségiek (Beesly professzor, Sir Charles Dilke, Frederick Harrison és mások) miként járultak hozzá ahhoz, hogy a kommünárok Angliában munkát találjanak. Hutchins megvilágítja a Gladstone-kormány magatartását e kérdésben. Az angol kormány visszautasította a francia kormány kiadatási követelését, de a kommünárokat rendőrileg figyeltette, egészen az 1880. évi amnesztiáig. A tanulmány részletesebben foglalkozik a kommünárok önképzőegyleteivel, amelyeknek egyik megteremtője Lissagaray volt, s amelyekre nemcsak franciák jártak (többek között Lessner volt e kör állandó vendége, de Marx is eljárt ide). Hutchins pontosan kimutatja, hogy a kommünárok Londonban milyen kávéházakban vagy kisebb bisztrókban találkoztak, hol tartották a felolvasásokat, sőt feljegyzi azt is, hogy kik milyen előadásokat tartottak. J. B. Clément például a Kommün rendeleteit elemezte, J. Vermersch T. Gautier-ről tartott előadást — míg a katonai vonatkozásokról egy lengyel menekült számolt be. Hutchins a lengyeleknek megkülönböztetett figyelmet szentel — létszámuk és szerepük alapján. Érzékelteti, hogy a rendőrségi zaklatások az előadások rendezésénél is megmutatkoztak, a rendőrség többször a helyiségek tulajdonosait fenyegette meg engedélyeik megvonásával, amennyiben a kommünároknak szállást adnak. Hutchins külön fejezetben szól a tüntetésekről és a megemlékező bankettekről. Ezek közül különösen nevezetes az 1872. évi első gyűlés, amelyen Marx is megjelent, és az 1874. évi, majd megemlíti az 1896. évit, amikor a II. Internacionálé londoni konferenciáin egybegyűltek emlékeztek meg a Kommünről. A szerző utal a kommünárok néhány kiadványára, arra, hogy az 1880-as években a klubok száma felszaporodott, s az előadók között fellépett William Morris, G. B. Shaw és H. N. Brailsford. A klubok egy részében azonban az anarchista irányzat erősödött meg. Hutchins utal H. Rochefort