Századok – 1972

Tanulmányok - Ságvári Ágnes: A magyar kül- és belpolitika néhány összefüggéséről a népi demokratikus forradalom időszakában 1333/VI

A MAGYAK KÜL- ÉS BELPOLITIKA NÉHÁNY ÖSSZEFÜGGÉSÉRŐL (1945 - 48) 1343 A júliusi potsdami értekezlet, a háború befejezése után, de még háborús légkörben ült össze, amikor az együttható belpolitikai tényezőknek döntő súlyuk volt, és az országok életének rendjét a nemzetközi megállapodások közvetlenül befolyásolhatták. A vitákban azonban már szerepet kaptak új tényezők is, mindenekelőtt az USA európai behatolásának igénye és politikájuk legfőbb érve, az atombomba. A német kérdés mellett Kelet-Európa problémája került napirendre, tehát a tét lényegében Európa jövőjének meghatározása volt. Potsdamban a szocialista Szovjetunió és a kapitalista hatalmak összecsapása minden megelőzőnél erősebb volt, hiszen a legyőzött országok jövő gazdasági és politikai berendezkedése ügyében zajlott le. Az ellentétek csak kölcsönös kompromisszummal voltak áthidalhatók. Közülük a legfontosabb — ha még kimondatlanul is - valamiféle övezeti felosztás elfogadása volt. 1945. július 17-én — egy nappal a kísérleti atombomba felrobbantása után — Truman kijelentette, hogy Románia, Bulgária és Magyarország kormányai nem demokratikusak, mert „nem elég reprezentatívak". Ezekben az országokban a szövetségesek által ellenőrzött választásokat, illetve új kormány alakítását követelte „mi azt akarjuk, hogy ezeket a kormányokat átalakítsák". E követelésük hangsúlyosságát mutatta, hogy Byrnes, amerikai külügyminiszter, a volt csatlósokkal kötendő békeszerződések előkészítésének még a német békeszerződés megkötésével szemben is elsőbbséget adott. Bevin angol külügyminiszter, a konzervatív churchilli brit birodalmi politika munkáspárti folytatója, Magyarország diplomáciai elismerésének feltételéül szabta a választásokat. A fő kérdés természetesen nem a demokrácia értelmezése és a választások megtartása, hanem a kormányok összetétele s ezen keresztül a hatalom megváltoztatásának módja volt. Ott, ahol a cél választások útján látszott elérhetőnek — választásokat javasoltak, ahol azonban ez nem ígérte a remélt megoldást, ott az — európai kérdésekben ekkor még hangadó angol kormány hatalmi vagy diplomáciai eszközökhöz folyamodott (pl. Görögországban). A kelet- és délkelet-európai országok jobboldali erőinek támogatásához fűzött reményeik nem voltak alaptalanok: a nyugati nagyhatalmak rokonszenvét élvező polgári restauráció a tényleges belső ellenség aktivizálása mellett — számíthatott volna a gazdasági széthullás következtében részben demoralizálódott dolgozókra, a múlt rendszer tisztségviselőinek és bizonyos értelmiségi rétegeknek a megtorlástól való félelmére, s nem utolsósorban a kistulajdonosok ellenállására a tulajdont érintő reformokkal szemben. A szovjet fél vállalta, és a maga részéről támogatta az amerikai igények teljesítését, részben mert bízott az új demokráciák belső tömegtámogatásában, részben mert fontosnak tartotta a nemzetközi rendezések gyakorlatának fenntartását. Számított továbbá arra is, hogy az amerikai fél nem a régi ellenforradalmi és konzervatív, hanem a volt ellenzéki és polgári irányzatok térnyeréséért fog síkra szállni, Magyarország diplomáciai elismerését pedig mind az ország és vele az új demokráciák nemzetközi helyzete, mind a belpolitikai őrző Bizottság és az amerikai tag hatáskörének bővítését tűzte célul a Magyarországra küldött Schoenfeld megbízott elé. Schoenfeld megbízásának körülményeit és a szovjet álláspontot ismerteti Várkonyi Péter: i. m. 38—74. 1.