Századok – 1972

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 1225/IV–V

1254 KRÓNIKA a bolsevikok jól ismerték fel a tömegek vágyait, gondolatait— így a forradalmi jelszavakat jól választották meg —, ez azonban nem mindenütt történt ily sikeresen. Lengyelországban sem, ahol a forradalmárok nem mérték fel jól a kialakult helyzetet, hogy a paraszti tömegek mindenekelőtt földet s egy demokratikus állam kialakítását követelték, s így a spontán tömegmozgalmaktól a forradalmárok elszakadtak. A forradalom lehetőségét, feltételeit többen érintették. Haris Mommsen úgy vélte, a forradalomnak számos objektív feltétele megérett, de a szubjektivek hiányoztak. Ugyanígy kedvezőtlen volt a külpolitikai helyzet. Mindennél mérlegelendőnek tartotta, hogy a német fejlődést az olasszal hasonlítsák össze. Georg Eliasberg az 1918 utáni fejlődós tükrében mutatott rá, hogy nemcsak 1918/1919 telén, hanem 1920-ban is még milyen lehetőségek voltak a forradalmi mozgalom számára — amit a szociáldemokrata vezetők nemcsak elmulasztottak kihasználni, hanem a Ruhr-, Rajna-vidék forradalmi tapasztalatai szerint a forradalmi csoportokat egyenesen megbénították, üldözték. Az objektív és szubjektív feltételek kérdéséhez még számosan szóltak hozzá. Kiélezett polemizáló gondolatokat vetett fel a nyugat-berlini Henryk Skrzypczak, aki utalt arra, hogy ezt az összefüggést Marx, Engels és Plehanov vizsgálták elsőként s valamennyien abban bíztak, hogy az objektív feltételek megértek a forradalmi akcióra az iparilag fejlettebb országokban, majd a későbbi korszakok tapasztalatai nyomán hangsúlyozta, hogy a gazdasági fejlődós nem rekedt meg, s a forradalmasodás nem ennek következtében léphet fel. Másfelől az adott korszakban aláhúzta, hogy nemcsak a vezetők, hanem a tömegek is visszariadtak a forradalmi akcióktól. Vele szemben az osztrák marxista Leopold Hornik óvott a tömegek fetisizálásától, jelezve, hogy a tömegek felfogása, érzésvilága maga is változik s a vezetőket szintén nem lehet mindig közös nevezőre hozni. Az amerikai George Feldman ugyancsak opponálta azt, hogy a forradalmi helyzet kialakulását mechanikusan a gazdasági viszonyokból vezessék le. Hangsúlyozta, hogy e kérdésekben nem szabad fatalista módszert követni, a valóságban alternatív lehetőségekkel kellett szembenézniük. Teljes bolsevik típusú forradalomra nem volt lehetőség, de szocializálásra igen, s ezen az úton messzebb lehetett volna jutni. Feldman viszont egy másik objektive meglévő nehézségre utalt: nevezetesen arra, hogy a hadsereg törzsgárdája, tiszti és altiszti kádereinek nagy része a forradalom ellen lépett fel. Fritz Klein viszont e körülmény behatóbb elemzését kívánta, mivel a hadsereg minden forradalomnál gyorsan változó tényező. Az általánosabb kérdések mellett a kutatók felvetettek néhány olyan problémát, amely még tüzetesebb vizsgálatot igényel. Ezek között volt a szindikalizmus és a kommunista pártok viszonya 1918 után. Hans Mommsen jelezte, hogy a kommunista pártok megkísérelték a szindikalisták megnyerését a kommunista mozgalomnak, de ez csak részleges sikerrel járt. Jemnitz János érintette, hogy a szakszervezeti vezető funkcionáriusok zöme a forradalmi mozgalmak ellen fordult, de a baloldali vezetők (Angliában például Smillie, T. Mann és R. Williams) támogatták a munkástanácsok életrehívására irányuló erőfeszítéseket. A tömegmozgalmaknak ismét más összefüggésére utalt a varsói Feliks Tych, amikor aláhúzta, hogy a korai sziléziai, valamint a lengyel 1918-as tömegmozgalmaknál milyen fontos szerepet játszott a nemzeti érzés, amivel Luxemburg ós a fiatal lengyel kommunista mozgalom sem számolt eléggé. A finn, lengyel és ukrán népmozgalmaknál az önrendelkezési törekvések voltak a legerősebbek, s mivel ez nem került szinkronba a szocialista erőfeszítésekkel, ez rendkívül zavaróan hatott. A würzburgi Eberhard Kolb hangsúlyozta, hogy a tömegek sem arcnélküliek, a tömegek is újabb vezetőket adnak saját soraikból, vagyis nemcsak az időbeni dinamizmusra utalt, ami megint csak az aprólékos feldolgozás szükségességét bizonyítja. A nyugat-