Századok – 1972
Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 1225/IV–V
KRÓNIKA 1247 Nyilvánvaló, hogy ha el akarunk jutni a széles közvéleményhez, ha versenyképesek akarunk maradni a „laikus" történelmi tudatformálás tömeghatásaival, nekünk is meg kell találni az utat a napilapokhoz, nagy példányszámú folyóiratokhoz, televízióhoz és rádióhoz. Erre már vannak példák. Ma a történettudomány népszerűsítésének ügye összehahasonlithatatlanul jobban áll, mint egy évtizeddel ezelőtt. Újabban egyik napilapunkban, a Magyar Hírlapban hetente jelennek meg Igazgatóválasztmányunk egyik tagjának történelmi könyvkritikái, s ezzel — az immár hagyományos Magyar Nemzettel együtt — már két napilapunkban van állandó fóruma tudományágunknak. Egy harmadikban, a Népszavában a Párttörténeti Intézet gondozásában 54 részből álló cikk-sorozat indul a magyar munkásmozgalom történetéről. A rádió egészen kiváló sorozatoknak ad otthont. Jó volt olvasni, illetve hnllgatni a friss történész reagálást Jancsó Miklós legutóbbi filmjeire. Egy-egy tanulmány utat talál nagy példányszámú irodalmi, társadalomtudományi folyóiratokban, és néha nagy visszhangot vált ki. Ezt a véletlenszerű, egyéni kezdeményre épülő úttörést kellene mindenekelőtt kiszélesíteni. Az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Televízió — elvileg — rendelkezésünkre is állnak. Talán intézményesíteni kellene az elvi lehetőségeket, hiszen a keretek maguk is kihívást, ösztönzést adnak, vonzerőt jelentenek, amelyek a tartalom fejlődését mozdíthatják elő. Nagyon egyoldalú lenne azonban belevágni az intézményes keretek sokoldalú megteremtésébe, ha nem tudjuk biztosan, hogy építhetünk-e tagságunk támogatására, teljesítményére. A legtöbben ugyanis egyelőre húzódoznak az ilyen típusú feladatoktól. Kétségtelen, hogy néha a szükséges irodalmi készség, műfaj-érzék, gyors reagálóképesség hiányzik. Máskor ós általában szakmánkban is érvényesül a vaskos monográfiákon kívül minden más műfajt lenéző sznobizmus, a jelenünk líj műfaji és tegyük hozzá terjedelmi forradalmától való konzervatív lemaradás és elzárkózás szemlélete. Fogalmazzunk élesen: a Mohácsról írott könyvre a legmodernebb, legszélesebb tömegekhez eljutó fórumokon is reagálni lehetett volna a szaktudománynak. A Széchenyiről készített TV játékra ugyan reagált szaktörténész, de vitákra, megnyilatkozásokra több mód is lett volna. Ugyanez vonatkozik a százezrek tudatában Kossuth és Görgey képet formáló, egyébként egymással gyakorta ellentétes felfogású, irodalmi alkotásokra, az 1919-ből merítő filmek immár egész sorára, hogy csak kiragadott példákat említsünk, amik tetszés szerint gyarapíthatók. A reagálások azonban általában elmaradnak, vagy kis hatáskörűek. Társulatunk központi feladatai közé kellene iktatnunk e közszellem megváltoztatásáért folytatott harcot és összekapcsolni az új közlési formák kialakításának szívós munkájával. E két kérdés a legszorosabban együvé tartozik, megoldásuk csakis együttesen lehetséges. A teendők iránya talán már egyértelmű, de a formák még nagyon is vitathatóak. Az Igazgatóválasztmány legutóbbi ülésén is kétféle nézet kapott hangot: az egyik álláspont szerint Társulatunknak csak bátorítani és egyengetni kell az ilyen irányú egyéni kezdeményezések útját. Mások viszont a társulati kezdeményezést és önálló társulati keretek kialakítását is szükségesnek tartják. A következőkben mindezt alaposan meg kell vitatnunk és a gyakorlati konzekvenciák levonásával a megvalósítás útjára kell vinnünk. Tekintsük tehát közgyűlésünk legfontosabb kérdésének a hogyan tovább dilemmáját ós — amennyiben egyetértésre jutunk — próbáljuk meg főfeladataink előterébe tudományunk területének műfaji gazdagításáért, sokoldalúvá, korszerűbbé tételéért folytatott szívós munkát és a legszélesebb tömegekhez fordulás működési-tevékenységi megújulását tenni. Ebben a kérdésben különösen kérjük a közgyűlés állásfoglalását és útmutatását, hogy ennek alapján az újonnan megválasztásra kerülő tisztikar kidolgozhassa programját 26*
