Századok – 1972
Történeti irodalom - Ádám Magda: Magyarország és a Kisantant a harmincas években (Ism. Juhász Gyula) 1109/IV–V
1010 * FERNAND BRAUDEL az önmagához képest siető időt, a robbanékony időt4 2 . . . Hogyan is fogadhatná el ezt a történész? A színek e skálájával lehetetlenné válnék számára, hogy rekonstruálja a számára nélkülözhetetlen, egységes fehér fényt. Rögtön észrevehető az is, hogy ez a kaméleon-idő a régebben megkülönböztetett kategóriákat kiegészítő jellel, színfolttal látja el. Barátunk városában az idő, ez a legkésőbbi jövevény természetesen a többieknél száll meg; alkalmazkodik ezen különböző lakások és követelményeik dimenzióihoz: a „szintek", a szociabilitások, a csoportok és a globális társadalmak szerint. Mintha ugyanazt az egyenletet más módon írnánk fel, anélkül, hogy módosítanánk. Minden társadalmi realitás kiválasztja a maga idejét vagy időmértékeit, mint a kagylók. De mi hasznunk mindebből nekünk, történészeknek? Ennek az eszmei városnak a hatalmas architektúrája mozdulatlan. Hiányzik belőle a történelem. A világ ideje, a történeti idő megtalálható benne, mint Aiolosznál a szél, csakhogy kecskebőrbe zárva. A szociológusok végül is, öntudatlanul, nem a történelemre, hanem a történelem idejére haragszanak, arra a realitásra, mely akkor is megfékezhetetlen marad, ha igyekeznek „megszelídíteni", tagolni. Az időkényszertől, ami elől a történész sohasem menekülhet el, a szociológusok majdnem mindig elmenekülnek: elszöknek vagy a mindig aktuális pillanathoz (amely mintegy az idő fölött lebeg), vagy az ismétlődő jelenségekhez (amelyeknek nincs koruk): tehát egy ellentétes szellemi művelet segítségével bezárkóznak vagy a legszigorúbban vett eseményszerűbe, vagy я leghosszabb időtartamba. Megengedett-e ez a menekülés? Erről folyik a valódi vita a történészek és a szociológusok, sőt az eltérő véleményen levő történészek között is. * Nem tudom, hogy ez a túl világos, a történészek szokása szerint túlságosan a példákra támaszkodó cikk megnyeri-e majd a szociológusok és más szomszédaink egyetértését. Kétlem. Mindenesetre fölösleges lenne konklúzió ürügyén elismételni hangsúlyozottan kiemelt Leitmotivunkat. Ha a történelem természeténél fogva arra hívatott, hogy különleges figyelmet szenteljen az időnek és valamennyi olyan mozgásnak, amelyre az idő felbontható, akkor ezen a skálán számunkra a hosszú időtartam látszik a leghasznosabbnak a társadalomtudományok közös megfigyelése és reflexiója számára. Vajon túl sokat kérünk-e szomszédainktól akkor, ha azt kívánjuk, hogy eszmefuttatásaik egy pontján megállapításaikat vagy kutatásaikat erre a tengelyre vezessék vissza ? Azoknál a történészeknél, akik nem lesznek egy véleményen velem, mindez ellenreakciót fog kiváltani: előszeretettel a rövid történelem felé fognak fordulni ösztönösen is. Az Egyetem szentséges programjai is ezt pártolják. Ujabb cikkeiben Jean-Paul Sartre 43 szintén megerősíti állásfoglalásukat, midőn tiltakozni akarván az ellen, ami a marxizmusban egyszerre túl egyszerű és túlságosan nehézkes is, ezt a biografikus elem, az eseményszerű nyüzsgő realitása nevében teszi. Nem mondunk el mindent, ha Flaubert-t mint burzsoát vagy Tintorettót mint kispolgárt „jellemezzük". 42 Vö. Georges Gurvitcli, Déterminismes sociaux et Liberté humaine, Paris, P.U.F. 38—40. 1. és passim. 43 Jean-Paul Sartre: „Fragment d'un livre à paraître sur le Tintoret", Les Temps Modernes, 1967. nov. és az imént idézett cikk.
