Századok – 1972
Történeti irodalom - Ádám Magda: Magyarország és a Kisantant a harmincas években (Ism. Juhász Gyula) 1109/IV–V
A TÖRTÉNELEM ÉS A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK 1009 kényszeríti az embereket és magával sodorja különböző színezetű partikuláris ideiket: igen, a világ parancsoló ideje. A szociológusok természetesen nem fogadják el ezt a túl egyszerű fogalmat. Jóval közelebb áll hozzájuk „Az idő dialektikája", amit Gaston Bachelard39 ábrázol. A társadalmi idő számukra csak egyik sajátos dimenziója annak a társadalmi realitásnak, amit vizsgálnak. A társadalmi idő bensőleg hozzátartozik ehhez a realitáshoz — amint belsőleg hozzátartozhat valamely egyénhez egyike azoknak a jeleknek, amelyekkel ezt a valóságot el lehet látni, egyike azoknak a tulajdonságoknak, amelyek ezt a társadalmi valóságot, mint különálló, sajátságos létezőt jellemzik. A szociológust nem zavarja ez a készséges idő, amit kénye-kedve szerint szétdarabolhat, elvághat, mozgathat. A történeti idő, ismétlem, kevésbé lenne alkalmas a szinkrónia és a diakrónia ügyes kettős játékára: nem teszi lehetővé, hogy az életet mechanizmusként fogjuk fel, melynek mozgását meg lehet állítani, hogy mozdulatlan képet nyerjünk róla, ha úgy tartja kedvünk. Ez az ellentét mélyebb, mint amilyennek látszik: a szociológusok ideje nem lehet a miénk; tudományunk egész struktúrájától idegen ez. A mi időnk mérték, mint a közgazdászok ideje. Mikor egy szociológus azt állítja, hogy egy struktúra csak azért pusztul szakadatlanul, hogy újjáalakuljon, szívesen elfogadjuk magyarázatát, amelyet végeredményben a történeti megfigyelés is megerősít. De mi, szokásos követelményeinknek megfelelően, szeretnénk ismerni ezeknek a pozitív vagy negatív mozgásoknak a pontos időtartamát. A gazdasági ciklusok, az anyagi élet apálya és dagálya mérhetők. A strukturális társadalmi válságot is az időben, az idő folyamatában kell kutatni, s pontosan el kell helyezni önmagában és méginkább az érintkező struktúrák mozgásaihoz viszonyítva. A történészt szenvedélyesen érdeklik ezeknek a folyamatoknak a kereszteződése, interakciója és töréspontjai: mindazon dolgok, amelyeket csak a történészek egységes idejével mérve lehet regisztrálni, mindezen jelenségeknek az általános mértékével, és nem a sokarcú társadalmi idővel, az egyes jelenségek partikuláris mértékével. * Ezeket az ellenlábas gondolatokat fogalmazza meg a történész okkal-ok nélkül, mikor Georges Gurvitch barátságos, majdnem testvéri szociológiájába behatol. Egy filozófus40 a minap úgy jellemezte őt, mint aki „a szociológiát a történelemhez kényszeríti". De a történész nála sem ismeri fel sem a saját időtartamait, sem időbeliségeit. Georges Gurvitch hatalmas társadalmi építménye (mondjuk, hogy modellje?) öt lényegi architektúra szerint szerveződik41 : mélységbeli szintek, szociabilitások, társadalmi csoportok, globális társadalmak — és az idő; ez az utolsó állványzat, az időbeliségeké, a legújabb és egyben az utolsóként megépített, mintegy ráadás az egészhez. Georges Gurvitch időbeliségei sokfélék. Egész sor időbeliséget különböztet meg: a hosszú tartamú időt, a lassú időt, a szemfényvesztő időt vagy a meglepetés-időt, a szabálytalan ritmusú időt, a ciklikus időt vagy az egyhelyben topogást, az önmagához képest elkésett időt, a hol késő-hol siető időt, 39 Paris, P.U.F. 2. kiad., I960. 40Gilles Granger: Événement et Structure dans les Sciences de l'Homme, Cahiers de l'Institut de Science Économique Appliquée, M sorozat, 1. sz. 41 — 42. 1. 41 Ld. kétségkívül túl polemizáló cikkemet, „Georges Gurvitch et la discontinuité du Social", Annales, 1953, 3., 347-361. 1.
