Századok – 1972
Tanulmányok - Braudel; Fernand: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam 986/IV–V
1008 FEIÍNAXD BRAUDEL 4 A TÖRTÉNÉSZ IDEJE, A SZOCIOLÓGUS IDEJE Az időtlen társadalmi matematika hazájában tett kirándulás végeztével ismét visszatérek az időre, a tartamra. És mint javíthatatlan történész, újból elcsodálkozom azon, hogy a szociológusok ki tudták kerülni az időproblémát. Ez azért van, mert az ő idejük nem azonos a miénkkel: jóval kevésbé parancsoló, kevésbé konkrét is, és sohasem áll problémáik és gondolataik középpontjában. A történész tényleg sohasem lép ki a történeti időből: az idő úgy hozzátapad gondolkodásához, mint a föld a kertész ásójához. Természetesen ábrándozik arról, hogy függetlenítse magát az időtől. Az 1940-es szorongás hatására Gaston Roupnel36 ennek kapcsán olyan dolgokat írt, amik minden komoly történésznek szenvedést okoznak. Ez az értelme a kiváló történész Paul Lacombe egyik korábbi gondolatának is: „az idő önmagában véve, objektíve, semmi egyéb, csak a mi egyik eszménk."3 7 De vajon valódi menekülést jelent-e ez? Jómagam zord fogságom idején sokat küzdöttem azért, hogy megszabaduljak e nehéz esztendők (1940—45) krónikájától. Az események és az események idejének visszautasítása akkor annyit jelentett, mint kívülhelyezkedni egy védett pontra, mint kicsit messziről nézni az eseményeket, hogy jobban lehessen őket megítélni és ne kelljen túl komolyan venni őket. A rövid időről át kell térni a kevésbé rövid időre és az igen hosszú időre (ha ez utóbbi létezik, csakis a bölcsek ideje lehet); majd ide elérkezve, meg kell állni, mindent újból át kell gondolni és rekonstruálni, s nézni, hogy forog minden önmaga körül. Ez az eljárás igen vonzó lehet a történész számára. De végső soron e szakadatlan menekülések sem vetik ki a történészt a világ idején kívülre, a történelem idején kívülre. E történeti idő parancsoló, mivel visszafordíthatatlan és mivel ugyanolyan ritmusra fut, ahogyan a föld forog. Az általunk megkülönböztetett idők valójában egymással szolidárisak: nem maga az idő, hanem csak ennek az időnek a feldarabolása a szellemünk terméke. Ám ezek az idő-töredékek munkánk végén összeilleszkednek. A hosszú időtartam, a konjunktúra és az esemény nehézség nélkül egymáshoz illeszkednek, mivel mindannyian egyazon léptékkel mérettek. Az egyikféle időben szellemileg résztvenni ugyanannyi, mintha mindegyik időben résztvennénk. A filozófus, aki az idő szubjektív, belső aspektusára figyel, sohasem érzi a történeti időnek, ennek a konkrét és egyetemes időnek a súlyát. Ez a történeti idő olyan, mint a konjunkturális idő, amelyet E. Labrousse könyvének elején38 utazóhoz hasonlít, aki mindenhol azonos önmagával, aki bejárja a világot, és mindenhol ugyanazzal a kényszerítő erővel lép fel, bármilyen is az ország, ahová megérkezik, és bármilyen is a politikai rendszer vagy a társadalmi rend, melyet talál. A történész számára mindennek kezdete és vége az idő, a matematikai és démiurgosz-idő (amit könnyű kinevetni), az embereken mintegy kívülálló idő (amit a közgazdászok „exogénnek" mondanának), az az idő, ami hajtja, 38 Histoire et Destin. Paris, Bernard Grasset. 1943, passim, főként 169. 1. "Revue de Synthèse Historique, 1900. 32. 1. 39 Ernest Labrousse : La crise de l'économie française à la veille de la Révolution rançaise. Paris, P.U.F. 1944. Bevezetés.
