Századok – 1971

Történeti irodalom - Heckenast–Nováki–Vastagh–Zoltai: A magyarországi vaskohászat története a korai középkorban (Ism. Bartha Antal) 785/III–IV

786 TÖRTÉNETI IRODALOJÍ 786 A dolgozat régészeti és történelmi irodalmunknak maradandó értékű alkotása. Vastagh G. az ásatásokból előkerült maradványok műszaki vizsgálatának szentelte dolgozatát. Valamennyi elemzése a kovácsvas direkt termelése technológiai részleteinek, a koraközépkori kohász elődök empirikus ismereteinek felderítését szolgálja. Kimutatta, hogy az imolai típusú bucakemencék nyitott mellnyílással üzemeltek; a reprodukált imolai típusú kemencével lefolytatott olvasztási kísérletek igazolták álláspontját. A dolgozat egyik érdeme, hogy tapintatos előadásmódját nem zsúfolják szakmai szakkifejezések, minden szakkifejezést magyarázattal lát el. A kemence és folyósalakokról a magyar irodalomban először közöl elemzóssorozati eredményeket. Ezek révén a bucakemence üzemelése közben fellépett hőmérsékleti minimumok ós maximumok vonatkozásában hiteles adatsorhoz vezeti olvasóját. A salakok magas kovasav tartalmából az a fontos következtetés származik, hogy a koraközépkori kohászok empirikus ismereteik alapján a magas kovasav tartalmú, „önjáró" érceket keresték, mert azokból az adott technológiai színvonal által limitált hőfokon mésztartalmú adalék nélkül is kovácsvas redukálódott. A dolgozat minden megállapítása a történettudomány gazdagítását jelenti. A műszerigényes elemzésekért mondott köszönetéhez a recenzens is csatlakozik. Mennyivel szerencsésebb helyzetben vannak azoknak az országoknak a kutatói, ahol a megfelelő berendezésekkel ellátott intézetek természetes feladatuknak tekintik a vaskohászati vonatkozású régészeti leletek elemzését. Heckenast G. a magyarországi vaskohászat történetét a XIII. század közepéig vizsgálja. Következtetéseit a komplex módszer segítségével régészeti, helynév, nyelvészeti és okleveles adatok bevonásával alakította ki. Nyugat-magyarországi, észak-borsodi és mecseki vasfeldolgozó körzetet mutat ki. Közreadta a vas, illetve vaseszközök gyártására utaló helyneveket az ország egyéb területeiről is. Külön részt szentelt a vasfeldolgozó szolgáló népek helyzete elemzésének. Meggyőző adatokkal bizonyítja, vagy ösztönző munkahipotézisekkel valószínűsíti azt, hogy a honfoglaló magyarság vasművesei fejedelmi, majd a megyeszervezet kialakulásával királyi ellenőrzés mellett űzték mesterségüket. E falusi csoportipar felbomlása a XII. század végén kezdődött, s a XIII. század folyamán elhalt. A kovácsok egy része városokba telepedett. Ez a megfigyelés is fontos adalék ahhoz, hogy hazai fejlődésünk a XII—XIII. század folyamán lépett túl az ősi, még kelet-európai eredetű lehetőségein. A kitűnő dolgozat néhány megállapítása polémiára ösztönöz. Fettich Nándornak egy 1933-ban előadott álláspontját magáévá téve, a szerző úgy vélekedik, hogy a levédiai magyarság fémművessége egy belső-ázsiai, közelebbről minuszinszki eredetű fómtechnika hatása alá került. Felteszi, hogy a magyar Tarján türk tarchan törzsnév ós a kovácsmítosz is e türk eredetű fémművesség közvetítésével kerülhetett az alakuló magyar r.éphez. Csakhogy a magyarság a türkség nyugati ágával, török csoportokkal került kapcsolatba, a kovácsmítosszal összefüggő tarchan méltóságot — jelek szerint — a török nyelvű kazároknál is felleljük. A honfoglalás előtti magyarság vas- és színesfémtechnikáját az avatatlanabb belső-ázsiai csak alig, ellenben az iráni fogantatású, kifinomult kaukázusi fémművesség alakította erőteljesen. Ebből merítettek egyébként a bolgár-törökök és más török népek is. A magyar vasművesség eredetét illetően emlékeztetni kell arra, hogy a magyar törzsek Nyugat-Urál vidékéről érkeztek a steppére, ahol az egész emberiség fém- és vaskultúrájának egyik legjelentősebb központja alakult ki. Egyebek között jól ismert az i. е. VIII.— III. századi finnugor ananyinói kultúra metallurgiájának magas színvonala. A finnugoi'ság fémművessége már az ananyinói kor idején adatokkal bizonyíthatóan