Századok – 1971
Közlemények - Pál Lajos: Rónay Jácint 670/III–IV
686 PÁL LAJOS G. L. L. Buffon (1707—1788) az Histoire naturelle eíműmunkájában már utal arra, hogy a Linné-féle osztályozás — mely az állatok ós növények rokonságát tükrözi, —a valóságon alapul. E nézethez csatlakozott Ch. Darwin nagyapja, Erasmus Darwin is, aki Zoonomiacímű munkájában az élet eredetét egyősrostra, vagy ősszálra —melyből a megfigyelt élő formák sokfélesége származott — igyekezett visszavezetni. Ilyen előzmények után J. B. A. Lamarck (1744—1829) 1809-ben kifejtette, hogy minden ma élő faj előző korokban élt ősök alkalmazkodás útján megváltozott származókai. A változásra a környezetbe való illeszkedés kényszerítette őket. Lamarck két alaptörvényt is definiált: 1) A használatban lévő szervek erősödnek, míg a többiek elkorcsosul: ak; 2) a használat és nem használat által szerzett változások öröklődnek, feltéve, hogy azok mindkét nemet érintették. A másik elmélet Cuvier (1769 1832) nyomán alakult ki, mely tagadta Lamarck nézeteit, s felállította a katasztrófa-elméletet, mely szakaszos teremtéseket hirdetett. Cuvier ugyanakkor az összehasonlító anatómia és a tudományos paleontológia területén elért eredményeivel maga is egyik előkészítője volt a darwinizmusnak. A darwinizmus kialakulásának előfeltételei tehát a XIX. század elején is megvoltak. Kialakulását a francia forradalom és Napóleon bukását követő — mint Bernai megfogalmazta — „pietista reakció"80 akadályozta meg. Az evolucionizmus elméletének továbbfejlődése Angliában kedvezőbb talajra talált. Ch. Lyellnek (1797—1875) 1832-ben megjelent „Principles of Geology" című munkája a továbbfejlődésnek jelentős állomása volt. Ebben Lyell megalkotta egyöntetűségi (uniformitási) elvét, mely szerint ha mindegyik geológiai réteg egy bizonyos korszak lerakódásaiból keletkezett, akkor a benne fellelhető kövületek csakis az adott korszakban élt növények, állatok maradványai lehetnek. Ezek a kövületek az élet egészen különféle formáiról, sőt e formák határozott fejlődéséről tanúskodnak. Lyell, annak ellenére, hogy elfogadta a fajok változatlanságát, s azt tartotta, hogy minden geológiai korszakban új forma teremtődött, majd a korszak végén kipusztult, jelentősen hozzájárult az evolucionizmus fejlődéséhez. Angliában Darwin könyvének megjelenése előtt a fejlődés elmélete összekapcsolódott egy ismeretlen szerző — 1884-ben derült ki, hogy Robert Chambers — 1844-ben megjelent könyvével, melynek címe „Vestiges of Natural History of Creation"81 volt. Ez a könyv jórészt a nagyközönség soraiban lett népszerű — 16 óv alatt 11 kiadást ért meg, összesen 24 000 példányban —, viszont tudományos körökben teljes visszautasításra talált; ez összefüggött azzal, hogy a fejlődési folyamat magyarázataként a szerző egy teljesen misztikus „törvény" fogalmat ajánlott. Ezt a „törvényt" — szerinte — a Teremtő vezette be, s így az produkálja a fejlődési, alkalmazkodási folyamat véget nem érő sorozatát.82 A tudósok számára továbbra is Lamarck maradt a fejlődés-elmélet fő szószólója, annak ellenére, hogy elméletét többségük, így Cuvier és Lyell is visszautasította, de megcáfolni nem tudták. A fajok eredetének problémáját sem Lamarck, sem bírálói nem tudták megoldani, ezért a kérdést egyszerűen megkerülték, s mint megoldhatatlant, a természettudomány birodalmán kívülre helyezték, — ami nem jelentette azt, hogy sok biológus ne foglalkozott volna e kérdéssel. A biológusok között általában az a vélemény terjedt el, hogy feladatuk nem más, mint az élővilág leltárának elkészítése, nem pedig hasztalan 80 J. D. Bernai: Tudomány és történelem. Bpest. 1963. 423. 1. 81 Alvar Ellegard: Darwin (Charles Robert) and the general reader. The reception of Darwin's theory of evolution in the British periodical press, 1859 —1872. Göteborg, 1958. 11. 1. 82 Uo.
