Századok – 1971
Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV
654 JESZENSZKY (ÎÉZA alakulásáért, amely lehetővé tette a távol-keleti japán agressziót, maga az egész békerendszer volt a felelős. Annak pedig nem a mandátum-rendszer volt a legsúlyosabb pontja. Azért viszont, hogy a békerendszer (és az annak részét képező mandátum-szisztéma) olyan messze elmaradt a népek várakozásaitól, Wilsont, mint az egyik szerzőt, joggal bírálták azok, akik másfajta békét vártak. (Más kérdés, hogy ezek a várakozások eleve irreálisak voltak mind személyével, mind az egész békekonferenciával kapcsolatban.) A mandátum-kérdésben aratott győzelme után Wilson még arra sem törekedett, hogy legalább a népszövetségi ellenőrzésben rejlő korlátozott lehetőségek megvalósuljanak. Ha azt nézzük, hogyan alakult a mandátum-területek sorsa a két világháború között, akkor nyilvánvaló, hogy Wilson győzelmének nem volt jelentősége: helyzetük nem különbözött a többi gyarmatétól, eltekintve a tulajdonos megváltozásától. így azután Japánt semmi sem gátolta, hogy a mandátum feltételeivel ellentétben a megszerzett szigeteket gyarmatának tekintse és készülve a háborúra, katonailag kiépítse. Magára az elosztásra is sor került még a konferencia befejezése előtt, tehát Wilsonnak ebben a kérdésben tanúsított ellenállása és győzelme sem bizonyult eredményesnek és tartósnak. Az elosztás tulajdonképpen már a konferencia kezdete előtt megtörtént a hódítók egymásközti megállapodásai útján, május 7-én pedig ezeket a korábbi igényeknek és egyezményeknek megfelelően szentesítették. Maga a konferencia még az olyan kisebb jelentőségű kérdésekben sem tudott határozni, mint a belga, olasz és portugál igények. Ez az érintett kormányokra maradt és a hagyományos titkos diplomáciai úton lett elintézve. A konferencia csak utólagos beleegyezését adta a megállapodásokhoz . A gyarmati jellegű területekkel kapcsolatban csak egy kérdésben nyílt lehetőség arra, hogy a konferencia tényleges döntést hozzon, de végül a döntő szót itt is a konferencián kívül mondták ki. Törökország jövőjével kapcsolatban még hosszas viták zajlottak le a Négy Nagy között és szóba került az egész ország felosztása mandátumokra az Egyesült Államok, Franciaország, Olaszország és Görögország között. Az arab területek fölötti rendelkezésre Nagy-Britannia és Franciaország kapott szabad kezet, amikor január 30-án Wilson rájuk bízta a katonai megszállás további fenntartását.68 A két érdekszféra határában csak komoly összecsapások után tudott a két ország megegyezni. Általánosságban megállapítható, hogy a mandátum-rendszer januárban nyitvamaradt kérdéseiben a nyíltabban imperialista álláspont győzött, mégpedig Wilson hozzájárulásával. Nem került sor annak kimondására, hogy a rendszer célja az érintett népek előkészítése az önkormányzatra, majd a függetlenségre. Kimaradt az Egyezségokmány XXII. cikkéből az lehetőség is, hogy a mandátum-területek népe vitás kérdésekben fellebbezhet a Szövetséghez. Wilson februári tervezeteinek az a pontja sem került be a végső formulába, hogy indokolt esetben a lakosság kérheti a megbízott állam mandátumának visszavonását és átruházását egy másik államra. Végül maguk a „garanciák" nem mondták ki még a rabszolgaság eltörlését és a kényszermunka megszüntetését sem. Minden tapasztalt politikus, de még minden józanul gondolkodó ember előtt is világos volt tehát, hogy a mandátum a legjobb esetben is csak kevéssé «S PPC. III. 805. 1.
