Századok – 1971

Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV

608 KOSÁB.Y DOMOKOS miatt Nagy, Bécsben, királyi dorgálásban részesült. A magyar rendi nacionalizmus hívei viszont ünnepelték. A feudális ellenzéket s egyben a magyar nemesi politikusnak éppen azt a típusát képviselte, amelyre a napóleoni akció leginkább számított. A válság pillanatában azonban kitűnt, hogy hiába. Nagy egy utóbb, 1830-ban készült memorandumában, a dinasztia iránti hűségének bizonyítékaként említette meg, hogy „az ellenség vezérei" 1809-ben „egyenest Fejedelmök nevében" szólították fel: szerezzen foganatot a magyarokhoz intézett proklamációnak, ő azonban elutasította ezt, arra hivatkozva, hogy „constitutionalis országokban éppen a törvényes oppositiót formáló részen állanak azok, kik veszedelem idejében valamint a Hazához, úgy a Thronushoz legszorosabban ragaszkodnak".177 Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a magyar feudális uralkodó osztály elutasította magától Napóleon ajánlatát és vele szemben a Habsburgokat támogatta. Óvatos számításból, nem bízva Ígéreteiben, és az erőviszonyokat mérlegelve? Egyedi esetekben ezt sem zárhatjuk ki a tényezők sorából. Nagy egészében azonban a magyar nemesség nem politikai bölcsességből, hanem inkább rossz okokból: osztály érdekét féltve járt el így. A Habsburgok hatalma összeroskadónak látszott, Napóleoné legyőzhetetlennek. S lehetségesnek az, hogy Magyarország helyzete megváltozhatik. Ha a nemesség valóban akcióra vágjak, hogy szabadulhasson Ausztriától, aligha mérlegel ily óvakodva, hanem megpróbál élni az alkalommal. A hídra tehát nem azért nem lépett, mert gyengének tartotta, hanem mert nem akart a túlsó partra jutni. A magyar politika „második" vonala, az, amelynek robbanását akarta Napóleon a proklamációval kiváltani, a valóságban semmi robbanó erőt nem képviselt. Csak belső, alárendelt jelentőségű súrlódásnak volt jele a feudális rendszer dualitásán belül, az udvar s a nemesség között. Amivel persze összefért, hogy 1809 őszén, midőn az óhajtott békét közeledni és a külső veszélyt távolodni látták, a magyar nemesek megint azt kezdték óhajtani, hogy Ausztria ne maradjon túl erős. „Adja Isten, hogy királyunk elveszítse Bécset és kénytelen legyen Budára tenni székhelyét", — mondta egy insurgeons ezredes Camille de Tournonnak, aki ehhez az alábbi megjegyzést fűzte: „Ugy látszik, hogy a nemesek az osztrák ház gyengülésében valamiféle garanciát látnak arra, hogy alkot-177

Idézi Barta István: Felsőbüki Nagy Pál és a bécsi kormány. Századok, 1963, 749. 1. Barta végleg bebizonyította, hogy Nagy 1830-tól anyagi előnyök fejében a bécsi kormány szolgálatában állt, ós nemcsak azért fordult a magyar liberális ellenzék ellen, mert az idő túlhaladta őt, amint azt Bezerédy István vélte még róla írt politikai jellemzésében, amelyet Csengery Antal közölt az általa szerkesztett gyűjteményes kötetben: Magyar szónokok és státusférfiak. Pest. 1851. Még mindig kissé túlbecsüli azonban Nagy fellépését a jobbágykérdésben, ós nem egészen találó párhuzamot von Nagy bécsi szolgálatba állása ós Széchenyi „megtorpanása" közt (765. 1.). Idézi, amit Tóth Lőrinc: Felsőbüki Nagy Pál emlékezete. Bpest. 1874 (MTA Értekezések a történeti tudományok köréből III. 8), 27 állítólagos hiteles forrásra hivatkozva arról ír, hogy Napóleon 1809-ban személyes levélben hívta fel csatlakozásra Nagy Pált. Ez így valószínűtlen. A levél, ha volt ilyen, olyan Kállay György-féle lehetett, vagy a proklamáció. Barta figyelmét elkerülte azonban Nagy győri, illetve ácsi találkozása a franciákkal, amelyről adatokat közölt Bodnár István — Gárdonyi Albert: Bezerédj István. I. Bpest. 1918, 44 — 46. 1.; ui. Nagy egy 1809. okt. 5-i levele is olvasható nővéréhez arról, hogy többé nem igen találkoznak, még az éjjel menekül Poroszország felé. A szerzők szerint talán azért, mert megszökött a francia fogságból. ' Ennek azonban ellentmondani látszik, hogy a Győrnél fogságba esett tiszteket a franciák már jún. 28-án átadták; vö. Domanovszky Sándor: József nádor élete. 1/2. Bpest. 1944, 269. 1.