Századok – 1971

Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV

NAPOLEON ÉS MAGYASOKSZÁG 603 „már csak egyedül fennálló colossusát, a magyar szabadságot is ledönteni kívánja". A tragikomikus történetnek azonban még nincs vége ezzel. A feudális úr házában, akit a franciák megnyerni kívántak, és aki, válaszul, az arányérzék némi hiányáról tanúskodva, a magyar „kolosszussal" fenyegette meg Napóleont, volt egy fiatal értelmiségi, akiről nem tudtak a franciák, de aki valóban alkalmas lehetett arra, hogy egy új, napóleoni Magyarország híve legyen. Tőkés János, aki 1804-től Wesselényi fiának nevelője volt, közben, 1807-ben egyideig külföldön, a marburgi egyetemen folytatott részint protestáns teológiai, de részint jogi tanulmányokat, megismerkedett a Code Napoléonnul, sőt ellátogatott Párizsba is, hazatérése után pedig, 1808 őszén, állítólag elismerőleg beszélt a francia alkotmányról. Egyes szerzők szerint „teleszítta magát idegen eszmékkel", a valóságban korszerű, mérsékelt reformok híve volt és higgadtan, óvatosan nyilatkozott, de már emiatt is sok baja lett az erdélyi kancelláriával, amelyet a bécsi rendőrminisztérium sietett a gyanús körülményekre figyelmeztetni, és amelytől dorgálásban is részesült, majd Wesselényivel, aki 1809 nyarán, nem sokkal a proklamáció kézhez vétele után, egy jelentéktelen ügy kapcsán, dührohamában őt, fegyvertelen alkalmazottját, karddal támadta meg. Tőkés, sebesülten, menekülni kényszerült.162 Úgy látszik, azon kutatóinknak volt igaza, akik szerint a proklamáció, nem utolsó sorban a posta révén, valamennyire már az első szakaszban is elterjedt Magyarországon.10

3

Híre pedig megelőzte. Május 29-én, nem egészen két héttel kinyomatása után, Dessewffy már az ország távoli, északkeleti 162

Tőkésre Kardos S.: i. rn. mellett Szilágyi Ferenc: Idősb br. Wesselényi Miklós. Élet és korrajz. Bpest. 1875, Értekezések a történeti tudományok köréből. A kardjelenetet Cserey Farkas mondja el Kazinczynak 1809. aug. 9-i levelében, amelyben egyébként is Wesselényi (saját sógora !) elvadult, féktelen magatartására panaszkodik. KL VI. 1896, 475 — 476. 1. Legújabban Trúcsányi Zsolt: Wesselényi Miklós világa. Bpest. 1970, 21. 1. erről azt írja, hogy Wesselényi „összetűz" Tőkéssel. A megállapítás, ha elég széles értelemben vesszük, igaz, csak éppen a mai olvasó aligha fogja ebbe a házi nevelők karddal megvagdalását is beleérteni. S ezért, ilyen ,,understatement"-ek összhatásaként, a szépen és jó adatokkal megírt könyvből végül is könnyen alakít ki magának az idősebb Wesselényiről olyan képet, amely az egykorú realitásokra már vajmi kevéssé hasonlít. Tőkés megnyilatkozásainak óvatosságára vall, hogy Kazinczy, aki Bécsben találkozott vele francia útja után, rendkívül érdekesnek találta, amit Párizsról, a Napóleon-imádatról, meg arról mondott, hogy őt mint magyart, és nem osztrákot, megbecsüléssel kezelték, de mégsem szerzett olyan benyomást róla, hogy „gallomán" lett volna belőle. Kazinczy Rumyhoz, 1808. okt. 27. KL VI. 1896, 100—101. 1. Tőkés 1809 elején Kazinczyhoz és Cserey Farkashoz írt levelei pedig láthatólag külön vigyáztak arra, hogy megfelelő hangot üssenek meg a francia háború és a nerr.esi felkelés kérdéseiben. KL VI. 1896, 232 — 237., 271. 1. A magyarok iránti francia szimpátiákra és az ebből származó bajokra hoz néhány adatot Méhes Sámuel, a kolozsvári ref. kollégium eljövendő tanárának naplója is. Méhest a heidelbergi egyetemről hazatérőben, Regensburgban érte 1809 tavaszán a francia előnyomulás. Itt látta a város prédálását, majd Napóleont is kíséretével. Iránta a franciák igen barátságosak voltak, és egy francia hajón vitték a Dunán Bécs felé. Midőn azonban kiszállt, az osztrák oldalon magyar huszárok elfogták és egy magyar tiszt minden magyarázkodása ellenére mint francia kémet kezelte, alig tudta tisztázni magát. Török István: A kolozsvári ev. ref. collegium története. II. Kolozsvár. 1905, 129—144. 1. 163 Wertheimer E.: i. m. (1883), és uö.: Zur Geschichte des ungarischen Postwesens (Pester Lloyd, 1894. ápr. 18.). Anton Springer: Geschichte Österreichs seit dem Wiener Frieden. Leipzig. 1863, az elején a közvetlen előzményekre visszanézve úgy látta, hogy a proklamáció, e „suhintás a levegőbe", igen kevéssé vált ismeretessé Magyarországon. Sasvári: i. m. 21. 1. szerint így kisebbíteni lehetett a magyarok „érdemét", hogy e kísértésnek ellenálltak. Az „érdem" ily felvetése mindkét érdekelt félre jellemző.