Századok – 1971
Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV
NAPOLEON ÉS MAGYASOKSZÁG 577 A szerző azt is megfigyeli, hogy ,,a nemzeti sokféleség is megosztja a közvéleményt, és hogy ,,a nacionalizmus ellenérzést kelt e különböző népekben egymás iránt". A magyarok igyekezete, hogy a latin helyébe saját „kemény nyelvüket" tegyék, szerinte ellenkezést ébreszt, és ezért inkább csak növeli a bajt. Az 1805-i helyzetről érdekes elemzést ad : „Midőn a francia hadsereg az ország határához közeledett,'páni félelem fogott el mindenkit ... A nemeseknek nem sok kedve volt arra, hogy harcra készítsék és felfegyverezzék a tömeget, amely inkább ellenük, mint a franciák ellen fordította volna fegyverét. A plebejusok (les plébeiens) vártak és titokban örültek . . . Senki sem a hazát fenyegető veszélyt mérlegelte, hanem mindenki azt számítgatta, hogy mit nyerhet vagy veszíthet. Ezalatt történt, hogy a franciák bevonultak Pozsonyba. Udvarias magaviseletük megnyerte azokat, akik eleinte erőszakosságuktól féltek. A francia hadsereg ezután átvonulhatott volna Magyarországon, sőt fővárosát is megszállhatta volna. Ha nem is fogadták volna tárt karokkal mindenütt, legalábbis senki nem mert volna kezet emelni rá ... " Külön érdekes szakaszban foglalkozik végül a szerző azzal, hogy mi a magyarok véleménye Napóleonról: „Az udvar és a hozzáhúzó nemesek gőggel és kielégíthetetlen nagyravágyással vádolják őt . . . Az arisztokraták (nemesek) legnagyobb része nem szereti, mert úgy gondolja, hogy abban az esetben, ha az ország az ő hatalma alá kerül, elsőnek mentességeik esnek áldozatul. De sok olyan is akad a nemesek között, aki Magyarország valódi érdekeit világosan felismerve és nemes érzelmektől indíttatva beleegyeznék előjogai feláldozásába a közigazgatás újjászervezése érdekében. A társadalom más osztályai pedig mind a gyenge zsarnokok által elnyomott népek felszabadítójának tekintik e nagy uralkodót, azon férfinak, akit a gondviselés jelölt ki arra, hogy megalázza az erények nélküli hatalmasokat és elősegítse a hanyatló királyságok újjászületését." Az állítás nem volt alaptalan: Magyarországon valóban akadt olyan felvilágosult nemes, aki kész volt feláldozni kiváltságait olyan reformok érdekében, amelyekhez Napóleontól várt segítséget. Berzeviczy Gergelyre és azon politikai emlékiratra gondolunk, amelyet a válság küszöbén, 1809 áprilisában írt Napóleon számára. S talán az is elképzelhető, hogy olyanféle nézetek, amelyeket Berzeviczy itt megfogalmazott, bizonyos fokig, ha nem is ily határozottsággal, a Szepesség környékén, szűk körben, más, reformra hajló nemesek, a Sztárav Kristófok vagy az Ujházyak körében is felbukkantak, ilyen fejlett, összefüggő program ugyanis ritkán születik meg valami háttér nélkül, teljesen társtalanul, idegenül, pusztán egyéni kivételként. Berzeviczy életművével nem szükséges itt bővebben foglalkoznunk. Pályája első szakaszát, 1795-ig, találóan és gondosan elemezte újabban egy szép monográfia,10 0 amelynek II. kötetére vár majd a következő szakasz és vele a most tárgyalt évek bemutatásának feladata is. Itt elég csak néhány olyan vonásra utalnunk, amely érthetővé teszi, hogy ekkor, a polarizálódás időszakában, Berzeviczynek miért lehetett és kellett így állást foglalnia. Tud-100 H. Balázs Éva: Berzeviczy Gergely a reformpolitikus, 1763—1796. Bpest. 1967. A korábbi irodalomból említhető, részletes, de meglehetősen elavult bevezetéssel, művei egy részének magyar fordításával: Gaal Jenő: Berzeviczy Gergely élete és művei. Bpeet. 1902.
