Századok – 1971

Tanulmányok - Zsigmond László: A Párizsi Kommün helye a francia politikai gondolkodás történetében 1185/V

1190 ZSIGMOND LÁSZLÓ Akarata ellenére tört ki Berliozból is a harsonaszó, emlékiratai megrázó részleteket tartalmaznak arról, milyen belső meghasonlást okozott számára az a súlyos ár, amelyet egy-egy sikerért fizetnie kellett. Kortársa, a XIX. század nagy francia zeneszerzője, César Frank inkább megadóan félreállt, hogy megőrizhesse erkölcsi szuverénitását. „Élete, - írja róla könyvében Szabolcsi Bence mióta huszonkét éves korában megtelepedett Párizsban, a Szent Klotild-templom orgonája, a Konzervatórium és a francia Nemzeti Zenetársaság között, ebben a szűk háromszögben játszódott le . . ." Abból a sivatagból, amelyet a hivatalos művészet jelentett, menekültek a természethez a „barbizoniak" néven ismert festők. A Második Császárság szellemi légköre Ady szavaival élve egyre inkább „a lelkek temetőjévé" vált. El kellett némulnia Lamennais-nek, belső emigrációba kényszerült Michelet, a külső emigráció nehéz sorsát vállalták Quinet és Hugo. Rögös volt az út Renan és Taine számára is, amíg Renan a tiszta hitben, addig Taine a tiszta tudományban keresett menedéket. A tiszta és felhőtlen, parnasszusi magasságban szeretett volna menedéket találni Leconte de Lisle, a költő, de a hétköznapokra emlékeztette megszégyenítő módon a császári kegydíj. A Második Császárság szellemi életének korlátai, illetve korlátozottsága adnak magyarázatot azokhoz a perekhez, amelyet a„Bovaryné" írója: Flaubert és „Aromlás virágai" költője: Baudelaire ellen indítottak 1857-ben. * Összefüggésben az ötvenes évek végén országszerte romló politikai hangulattal, kialakult az a rossz közérzet, amely az angol eredetű spleen elnevezést kapta. A szó tulajdonképpeni jelentése: kedvetlenség, levertség, borongás. Valójában a magány és az egyedüllét állapotáról volt szó, amely azonban nem a halál gondolatát ápolta. A spleen hatását talán a legjobban Berlioz érzékeltette emlékirataiban, amidőn azt írja, hogy az ember ebben a szinte elviselhetetlenné váló lelkiállapotban tulajdonképpen ,, . . . élni akar, mindenáron ezt kívánja; sőt ezerszer több életenergiát szeretne önteni önmagába. Csodálatos akarása ez a boldogságnak, de végsőkig elkeserítő az, hogy nem élheti ki magát, hogy nem elégülhet ki, csak mérhetetlen emésztő és őrjöngő élvezetek árán . . ." Az élni akarás kétségbeesett kiáltása csendült ki Flaubert „Szent Antal megkísértetése" című regénye befejező részéből. „Ereimben oly erősen ver a vér, — mondatja Flaubert a regény főhősével —, hogy szinte megrepednek belé. Szeretnék röpülni, úszni, ugatni, bőgni, üvölteni. Szeretnék szárnyakat, teknőpáncélt, héjat, szeretnék füstöt okádni, ormányt viselni, szeretném testemet csavarni, szeretnék mindenfelé szétoszlani, mindenütt jelen lenni, szeretnék az illatokkal együtt kiáradni, fejlődni mint a növények, folyni mint a víz, rezegni mint a hang, ragyogni, mint a fény, szeretnék minden forma alatt meglapulni, minden atomot áthatolni, az anyag mélyére leszállni, anyaggá válni." Berlioznál a külső körülmények: a Második Császárság szürkesége és képmutatása jelentette az akadályt. Flaubert-nél a meghasonlás a történelem azon tanulságának a levonásából következett, hogy végső fokon minden értelmetlen, és aki az abszolútumot hajszolja, és ennek a kísértése ellen küzdött önmagában Flaubert , úgy jár, mint Balzac „La recherche de l'absolu" című regényének főhőse, aki miközben az egeket ostromolta, tönkretette a környezetét. A Flaubert által „tétlen szenvedélynek" nevezett lelkiállapot összefügött az időnek meghatározott koncepciójával. Az időnek több tulajdonsága