Századok – 1971

A moszkvai történészkongresszusról 1129/VI

A MOSZKVAI TÖRTÉNÉSZ KONGRESSZUSRÓL 1141 történész vett részt. A referátum fő érdemének a szociológiai aspektusok előtérbe állítását jelölték meg. — Széleskörű érdeklődés és vita kísérte L. Valiani referátumát. Az opponensek, Marjanovic és Hvosztov, elismerve a referátum érdemeit elsősorban a munkásmozgalmon belüli szakadás okainak mélyrehatóbb elemzését hiányolták. Hvosztov professzor hangot adott azon véleményének is, hogy Valiani nem hangsúlyozta kellően a szociáldemokrácia felelősségét, azt az árulást, amelyet e pártok az imperialista háború támogatásával s a szocialista forradalom elleni tevékenységükkel elkövettek a munkásosztály -lyal szemben. Valiani ez utóbbi bírálatot nem fogadta el, mivel — véleménye szerint — az osztályt elárulhatják egyes személyek, de nagy politikai pártok nem, hiszen ezek objektív áramlatokat testesítenek meg. À referátumhoz több résztvevő is hozzászólt. Kiemelkedett közülük H. Mommsen nyugatnémet történész, aki a szocialista pártok hanyatlásának társadalmi okaival foglalkozott. Érdekes vitát váltott ki, I. Oprea—E. Campus referátuma. Az expert-ek közül ugyancsak Marjanovic és Hvosztov foglalkozott részletesen a referátummal; mindketten bírálva a román szerzők álláspontját, akik a versailles-i békerendszer védelmét lényegében azonosították a kollektív biztonság érdekeivel, s a kisantantot e biztonság egyik alapvető tényezőjének állították be, egyúttal lebecsülték e burzsoá államok szovjetellenes törekvéseinek jelentőségét s fátyolt borítottak a román királyság részvételére a szovjetellenes intervencióban is. Bánki György felszólalásában rámutatott arra, hogv a referátum szerzőinek mindenek előtt történetírói módszere fogyatékos : nem lépnek túl a diplomáciatörténet hagyományos, szúk értelmezésén, nem vizsgálják a diplomáciatörténetet mélyebben meghatározó társadalmi folyamatokat, túlságosan is a külpolitikai nyilatkozatokra, a szavakra és nem a tényleges politikára, annak belső meghatározottságaira, a tettekre építenek. A hozzászólók rámutattak arra is, hogy a kis-antant-országok soknemzetiségűek voltak és bennük bár különböző formákban nemzetiségi elnyomás érvényesült. Lackó Miklós referátuma körül élénk eszmecsere és vita alakult ki. A hivatalos szakértők elismerően nyilatkoztak a referátumról s annak módszertani törekvéseiről, majd kritikai észrevételeiket adták elő. Weber amerikai professzor kifejtette, hogy véleménye a fasizmus általános megközelítésében eltér a referátumétól. Nézete szerint a liberalizmus válságából a századforduló után két irányzat mutatott forradalmi — vagyis a fennálló rendszerrel alapvetően szembenálló kiutat: a jobboldali radikalizmus és a kommunista irányzat. A fasizmus tehát a korszak által felvetett kérdésekre adott válaszok egy sajátos típusaként értékelhető. Egy társadalmi jelenség tudományos elemzése — fejtegette — nem feltétlenül igazolása a jelenségnek. Ez áll a fasizmusra is, amelyet elítélünk, de forradalmiságát, sajátos antikapitalizmusát, a „nacionalista kollektivizmus" megteremtésére irányuló törekvését nem tagadhatjuk. E. Weber véleményével azonnal élesen szembeszállt Hvosztov szovjet akadémikus, aki Weber szavait, mint a fasizmus rehabilitációjára irányuló törekvést utasította el. Conzenius luxemburgi professzor, a referátum második opponense, Weberéhez közelálló nézeteit fejtette ki. Szerinte a fasizmus nemcsak antikommunista, hanem ugyanilyen mértékben antikapitalista is volt mindkettőtől „azonos távolságban állt". E. Klingenstein osztrák történész — méltányolva a referens módszertani törekvését — a fasizmus-komparasztika metodológiai kérdéseiről szólott, s felhívta a figyelmet az általánosításban rejlő veszélyekre. A negyedik opponens, V. M. Hvosztov szovjet történész fontosnak tartotta azt a törekvést, hogy a történészek az olasz és a német mellett 2 Századok 1971/6