Századok – 1971

Folyóiratszemle - Corfus; Ilie: A jobbágyok birtokjoga az irtványföld felett a Havasalföldön a feudalizmus bomlása idején 1077/V

1077 l'OLYÖIRATSZEMLE Иге Cor fus: A jobbágyok birtokjoga az irtványföld felett a Havasalföldön a feudalizmus bomlása idején A román történetírásban ez a fontos kérdés még nem nyert részletes elemzést. A korszak kutatói csak futólag érintették a problémát. Az irtványföld feletti birtokjogot illetően a vélemények erősen megoszlottak. A szerző példának megemlíti R. Rosetti, Gh. Panu, C. Giurescu, I. 0. Filitti és P. P. Panaitescu felfogását erről a kérdésről. A továbbiakban azon törvények alapján vizsgálja ezt a kérdést, amelyek döntő befolyással bírtak az említett korszak agrárviszonyaira. Ezek a törvények ugyanakkor egyegy fontos történeti periódus kezdetét is jelentik. Az első periódust а XVIII. század második fele képezi 1780-ig. Az irtványföldeket illetően ebben az időszakban nem létezett törvény. Nem volt megszabva az irtványföld területe sem. A jobbágy, az akkori szokás szerint, a földbirtokos engedélyével irtott földet, azon a birtokon amelyen ólt, vagy a szomszédos birtokon. A jobbágyok az irtványt saját tulajdonuknak tekintették. A földbirtokosok viszont ezt nem ismerték el, és főképp nem járultak hozzá, hogy a jobbágyok egymásnak eladják az irtványföldet. A földesúrnak való eladást jogosnak tartották, de akkor is kerülték az adásvétel fogalmát. A szőlőültetésre szánt irtványok esetében is a jobbágy csak a rajta levő szőlőnek mint növényzetnek a birtokosa volt. Erre a célra szánt irtást is csak a földesúr beleegyezésével lehetett végezni. Ez irtványfajta eladását is az általában vett irtványföldekhez hasonlóan lehetett lebonyolítani. A szökött jobbágy által használt irtványföld a földesúr kezébe került. Az elhúnyt jobbágy irtványát az utódok használták, ezek hiányába,n szintén a földbirtokos tartotta meg. A második periódust az 1780—1818 közötti időszak képezte. Az 1780-ban kiadott törvénykönyv szerint mentesült a tized alól a ház kertje, amelynek a területét azonban nem szabta meg. Ezért а XVIII. század végén és a következő század elején általában az volt a szokás, hogy a jobbágy a háznak, udvarnak és kertnek való félhektárnyi területen mentesült a tized alól. Az említett törvény elismerte a jobbágyok folytonos és örökös birtokjogát az irtványok felett (szántók, szénások, gyümölcsöskertek). Ugyanakkor megtiltotta, hogy a földesúr elvegye ezeket. Ha a jobbágy elszökött vagy meghalt, és mindkét esetben nem volt sem közeli sem távoli rokona, és ha nem maradt adósa a kincstárnak, a földesúr elvehette az irtványt. A szökött jobbágyok visszatérésük esetén visszakapták az irtványt. Tulajdonképpen ezzel akarták visszatérésre bírni őket. A rokonokkal bíró szökött jobbágyok irtványait ezek kapták meg, és ha más birtokon is éltek, a szokásos módon adtak szolgáltatást. A szőlőültetésnek szánt irtványok beültetését a törvény a földtulajdonos hozzájárulásától tette függővé. Előírta a parlagon hagyás esetén követendő eljárásokat, valamint a szőlők után járó dézsmát is. A gyakorlatban a jobbágy kérésére írott szerződés szerint lehetett irtást végezni. Az irtványföldön előállított termények után általában az irtást követő 3 év multán kellett tizedet adni. Az irtványföldek legnagyobb részét ebben az időszakban a szénások alkották. Ez is bizonyítja azt, hogy a fejedelemség mezőgazdaságának legfontosabb ága az állattenyésztés volt. A tulajdonosok és bérlők viszont az állam segítségével csökkenteni igyekeztek a szénások területét, az állattartás szükségleteihez szabva, a piacra való termelés megakadályozása érdekében. A szénás után is tizedet szedtek (tíz szekér szénából egyet). Helyenként azonban ezt megszegték a tulajdonos javára. 12 Századok 1971/5.