Századok – 1970

Tanulmányok - Berend T. Iván: A termelőerők fejlődése: növekedés és struktúraváltozás Magyarországon a szocialista átalakulás negyedszázadában 827/IV

A TERMELŐERŐK FEJLŐDÉSE . 853 1966-ban a kalászosok vetésterületének 40%-án, a kukorica-vetésterület 23%-án és a burgonya vetésterületének 13%-án alkalmaztak. Mindezek nyomán a terméshozamok a fő termények esetében a magyar agrártörténetben ugrásszerűnek számító mértékben emelkedtek. A háború előtti öt év átlagához viszonyítva az 1963 és 1967 közötti évek átlagában a búza, árpa, kukorica és cukorrépa termésátlaga mintegy 50%-kal emelkedett (a többi terménynél a növekedés kicsiny, sőt egyeseknél — zab, dohány, lucerna, csalamádé jelentősebb a csökkenés). A legfőbb termények hozamnövekedésének jelentőségét mi sem tanúsíthatja jobban, mintha figyelembe vesszük a megelőző félévszázad stagnációját. Az 1891 —1895-ös években ugyanis egy kat. hold szántóterület átlagos hozama 7,5 gabonaegység volt, 1946—1950 között több mint félévszázad leforgása után is 7,8, viszont ezt követően másfél évtized alatt 13-ra ugrott. A hozamok növekedése azonban ennek ellenére nem volt elegendő a nemzetközi lemaradás behozásához, sőt az általában gyors agrárfejlődés körülményei között lényegében még a legnagyobb fejlődést elért terményeknél sem változtatott a kialakult nemzetközi rangsoron. A háború előtti évekhez képest a hatvanas évek közepén 13 ország között a búza magyarországi termésátlaga változatlanul a 9-ik helyen maradt, a kukoricáé a 6-ról a 7. helyre esett vissza, s csupán a cukorrépa emelkedett a 10-ről a 8. helyre. Az intenzifikálás termelésszerkezeti tényezői és az állatenyésztés Az agrártermelés fejlődésének eddig bemutatott mozzanatai mellett a korszerűbb mezőgazdaság kialakulásának fontos tényezője volt a korábbi egyoldalú, extenzív termelési szerkezet átalakulásának megindulása is. Erre utal már a növénytermelés belső szerkezetének változása a munkaigényesebb, nagyobb értékű, a további feldolgozás számára jobb lehetőségeket teremtő termékek javára. A szántóföldi növénytermelés értékéből pl. a kenyérgabona a háború előtt 26%-kal részesedett, 1966-ban már csak 18%-kal. A kukoricatermelés aránya viszont 17-ről 24%-ra nőtt. A kapásnövények termelési értéke együttesen 27%-ról 40%-ra emelkedett. E változások azonban a szántóföldi termelés egészének fokozatos visszaszorulása mellett játszódtak le. A növénytermelés bruttó termelési értékéből ugyanis 1938-ban még 83, 1966-ban már csak 75% volt a szántóföldi művelés részesedése. Ezzel szemben a kerti-, gyümölcs- és szőlőművelés aránya 12%-ról 22%-ra emelkedett. (Az 1961-ben elhatározott és a második 5 éves tervben végrehajtott nagyarányú szőlő- és gyümölcsös-telepítés önmagában is lényeges szerkezeti módosulásokat idézett elő, aminek jelentőségét még növelte, hogy a telepítések 80%-át a szántó-művelésre kevésséi

alkalmas Duna—Tisza közi és szabolcsi homokterületeken végezték.) A mezőgazdasági termelés intenzifikálásának legdöntőbb szerkezeti tényezője azonban az állattenyésztés szerepének növekedése. A felszabadulás utáni agrárfejlődés jellegzetes vonásaként az állattenyésztés és a növénytermelés növekedése között erőteljes ütemkülönbség érvényesült: 1938 és 1967 között a növénytermelés évi növekedési üteme mindössze 0,6%, az állattenyésztésé 1,8%. (Az ötvenes évek végétől az állattenyésztés termelési értéke éver.te 3,4%-kal emelkedett.) így azután míg a magyar mezőgazdaság termelésének a háború előtt 63%-át reprezentálta a növénytermelés, ez a rendkívül nagy túlsúly az 1965 67-es évekre 58%-ra mérséklődött.