Századok – 1970

Tanulmányok - Berend T. Iván: A termelőerők fejlődése: növekedés és struktúraváltozás Magyarországon a szocialista átalakulás negyedszázadában 827/IV

840 BEHEND T. IVÁN: A TERMELŐERŐK FEJLŐDÉSE . timföld és alumíniumipari létesítményei sem változtattak. Bár a háborús erőfeszítések már megvetettek a jelentékenyebb feldolgozóipar alapjait, az iparág fejlesztési problémája^ megoldatlan maradt. Az alumíniumipar hatalmas villamosenergia igényének kielégítése ugyanis az ország villamosenergia szegénysége mellett belső forrásokból megoldhatatlan, s ez útját állja a fejlesztésnek. A villamosenergia termelésének növekedése az iparosítási periódusban ugyan rendkívül gyors volt, hiszen az 1950. évi 3 millió kWó-ról 1967-re 12,5 millió kWó-ra, több mint négyszeresére ugrott, de ez a növekedés éppen csak megfelelt az ipari termelés átlagos növekedésének, holott az országok többségében az energiatermelés fejlődése jelentősen — a szocialista országokban átlag 20%-kal, a fejlett tőkés országokban közel 50%-kal — meghaladta az ipari termelés mértékét. Ez a gazdaság biztonsága szempontjából elengedhetetlen. Elmulasztása a fogyasztói igények korlátozására, egyes esetekben — mint pl. az ötvenes évek közepén az erőműkapacitás egy részének hibásodása folytán — súlyos ellátási zavarokra vezetett. Az ötvenes évek gyakori áramhiánya nagy gazdasági károkat okozott. A hatvanas években sikerült megszüntetni az energiahiányt, a megfelelő tartalékok azonban még nem állnak rendelkezésre. Az egy lakosra jutó villamosenergia-termelés Magyarországon alacsonyabb, mint a hasonló fejlettségi szinten álló országokban. Európában csak a román, jugoszláv, görög, portugál és spanyol szintet előzi meg, míg számos országban a fejkvóta kétszeresen, vagy annál is jobban meghaladja a magyarországit. Ebben a helyzetben az alumíniumipar fejlesztési problémái tartós, hosszú távra szóló akadályokba ütköznek. A magyar bauxit- és alumíniumipar esetében tehát a legkézzelfog hat óbban, legnyilvánvalóbban jelentkezik a nemzetközi kooperáció követelménye. Ennek felismerését tükrözte még a helyreállítási periódusban, 1947-ben megkötött magyar—jugoszláv bauxit- és alumíniumegyezmény, mely az iparág egymáshoz kapcsolódó fejlesztését kívánta megindítani a két országban. A tervek realizálása azonban a Jugoszláviával kiélezett ellentétek következtében 1948 után lekerült a napirendről, s az ötvenes években megindult a bauxit-és alumíniumipar autark fejlesztése. Ennek nyomán 1946 és 1954 között a timföldgyártás 24-szeresére, a nyersalumínium-termelés 15-szörösére ugrott. Az iparág energiaigénye azonban egyre inkább megoldhatatlan helyzetet teremtett, az ország villamosenergia-termelésének 1950 és 1955 között több mint 13%-át kötötte le (az alumíniumtermelő országokban 2—9% között mozog ez az arány), s azamúgyis elégtelen energiatermelés mellett az állandó és súlyos energiahiány, fogyasztási zavarok egyik forrása lett. A továbbfejlesztést azonban nemcsak az energia hiánya akadályozta, de a villamosenergiatermelés magas hazai költségei is, ami a termelés önköltség-viszonyait tette kedvezőtlenné, s hamarosan az alumínium-program felülvizsgálatát követelte. A megoldást az ötvenes évek végétől a szocialista országok gazdaságpolitikájában egyre határozottabb törekvésként jelentkező gazdasági integráció ígérte. Ennek alapján került ismételten előtérbe a nemzetközi kooperáció gondolata, s dolgozták ki 1958 —59-ben a magyar—lengyel timföld- és alumíniumegyezményt, melyet 1960-ban írtak alá. A kooperáció keretében a Magyarország által szállított — teljes felfutás után évi 80 ezer tonna — timföld fejében a lengyel fél évi 17,5 ezer tonna nyersalumíniumot szállít, kölcsönösen világpiaci árakon, s a kiszállított timföld több mint felét a lengyel partner használhat ja fel. A szállítások 1965-ben indultak meg. Az egyidejűleg megindított tárgyalások s az 1962-ben aláírt magyar—szovjet bauxit- és alumínium-