Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Enzo Santarelli: Storia del movimento e régime fascista (Ism. Ránki György) 203/I

204 TÖRTÉNETI IRODALOM olasz történelem menetében, a tanulságait — nem hamis aktualizálással — le is vonni a jelenre és jövőre nézve. A marxista történetfelfogás széleskörű befolyása az olasz értelmiség körében nyilván döntően előmozdította, hogy az olasz fasizmusról már eddig is rangos történeti irodalom bontakozott ki. Akár a fasizmus teoretikus kérdéseire, akár történeti összefüggéseire sokkal mélyebb, alaposabb válaszokat találhatunk ebben mint a hasonló témával foglalkozó német irodalomban, mely jórészt elvész az apologetikus szándék Seyllája ós a dogmatikus leegyszerűsítés Charybdise között. Santarelli könyve tehát nem volt előzmény nélkül, mégis mind részleteiben, mind egészében képes volt újat nyújtani, valóban érdemben továbbvitte az olasz fasizmus irodalmát. Történetírói adottság, óriási kutatói szorgalom, mellyel az irodalmat, a sajtót, a kiadott forrásokat, mindent áttekintett; elvi tisztánlátás, marxista analízis, mellyel kibontja a társadalmi erők bonyolult küzdelmének lényegót; kompozíciókészség, nyelvi gazdagság, mind elősegítik, hogy a munka megfeleljen az alkotói igénynek is: valóban az olasz fasizmus átfogó történetét nyújtsa. Aligha lehet olyan igény, hogy ismertetésemben a könyv 14 fejezetének tartalmi kivonatát nyújtsam, hiszen ez az olasz fasizmus történetének rövid összefoglalását tenné szükségessé. A könyv tartalmi áttekintése során inkább a könyv fő megállapításaira, a módszerére szeretnék kitérni. A szerző — véleményem szerint helyesen — abból indul ki, hogy a fasizmus európai, illetve nemzetközi jelenség, mely annak a két nagy ideológiai és társadalmi erőnek, politikai áramlatnak — a liberalizmusnak és a szocializmusnak — a válságából keletkezett, melyek az első világháborúban és közvetlen következményeiben jelentkeznek. A fasizmusban az uralkodó osztályok megpróbálnak megoldást találni, mégpedig reakciós megoldást erre a krízisre: a régi erők s bizonyos új erők szövetsége révén az osztályellen téteknek új, hatalmi politikai módszerekkel való áthidalásával. Nem a titkos és látványos részkérdések, nem a diplomáciai kulisszatitkok érdeklik a könyv íróját, hanem a társadalmi erők mozgása, az eszmék dialektikája, s a fasizmus történetét ebből az aspektusból igyekszik megközelíteni. Az olasz fasizmus keletkezését a századforduló utáni Olaszország széles társadalmi, politikai összefüggéseiből bontja ki. Elsősorban az új imperialista vonások s az ebből fakadó új_ ellentmondások nyernek kifejtést, a hagyományos szocialista erők belső válságával együtt. A munka a háborús győzelem súlyos nacionalista örökségét különösen behatóan tárgyalja, egyaránt kifejtve Bissolati és Sonnino koncepciókülönbségót, a fasiszta mozgalmat létrehívó három csoport: a tiszti csoport (arditi), a futuristák s a Popolo d'Italia köré csoportosuló anarchista-szocialisták ellentétét. Figyelemre méltó Santarelli megállapítása, amely szerint az 1919-es soviniszta hullám készíti elő a talajt a fasizmus számára, s keletkezésében jelentős szerepe van az általa nacionalfasizmusnak nevezett áramlatnak. A forradalmi krízisről szóló fejezet egyfelől a régi liberalizmus csődjót mutatja be (figyelembe véve az ipar és a finánctőke háború alatti megerősödését, a néppárt sajátos szerepét s az agráriusok szervezkedését), másfelől a munkásmozgalom válságát ábrázolja. A fasiszta párt megerősödésében a kispolgárság balról jobbra való áttolódását, a kommunistáknak a középosztály felé elkövetett hibáit és a squadrizmust emeli ki. így folyamatában mutatja be, miként, válik az új erő, a fasiszta mozgalom a régi uralkodó osztályok eszközévé, de nem bábjává. Santarelli azért marxista történész, mert képes a szövetség ellentmondásait, a fasiszták eszközszerepét és önállóságát egyidejűen ábrázolni. A Marcia su Roma után hatalomra jutott fasiszta pártokon belül feltárja a társadalmi ellentmondásokat. A párt belső krízisét elemezve a szindikalizmus tőkés-ellenességót, a squadristák szélső-reakciósságát s a párt hatalmi elitjének politikai taktikázását ábrázolja mólyen. Intranzigensek és legalitásra törekvők, a régi fasiszták és az újonnan csatlakozott nacionalisták, reformátorok és pragmatisták ellentéte jelzi magán a fasiszta párton belül is a súlyos társadalmi ellentmondásokat, melyek a mozgalmi periódusból a hatalmi periódusba való átmenet során különösen élesen jutnak felszínre. Igen érdekes és szép része a munkának XI. Pius, a katolikus Néppárt és a fasizmus viszonyának elemzése, amely bemutatja, hogy a politikai katolicizmus visszaszorításával miként teremtődik a fasizmust erősítő kompromisszum. Talán egy árnyalattal gyengébb a könyvben az aventinusi blokk-kal kapcsolatos történeti problémák kifejtése. A fasiszta hatalom felépítésével foglalkozó fejezet egyrészt a párt belső életének gyökeres átalakulását, korábbi demokratikus vonások megszűnését mutatja be. A fejezet leglényegesebb mondanivalóját abban vélem megtalálni, hogy a fasizmus — mint Santarelli leszögezi — nemcsak történelmi és társadalmi reakció folyamata: szélesebb