Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - Hermann István, L. V. Cserepnyin, V. M. Gardanov, Kabos Ede, Vörös Károly, Szabad György, Szűcs Jenő, Aradi Nóra, Földes Éva, Szilágyi János, Márkus László, Mátrai László hozzászólásai (Összeállította Glatz Ferenc) 156/I

HOZZÁSZÓLÁSOK 157 tika", amely feltárja ténybelileg azt a kulturális sivárságot, azt az „egydimenzióssá válás"-t, melyet a manipulatív társadalom teremt. Másrészt e felfogásban korunk egyik legkomolyabb történelmi problémája rejlik: az, hogy századunkban válik a történelem igazán világ-történelemmé. Olyan társadalmi fejlődési típusokkal találják szemben magukat a történészek, melyek teljesen elütnek az európaitól, s tagadhatatlan, hogy ezek modelljei „különböző okokból inkább a körforgás képét mutatják." „Tagadhatatlan, hogy ezen a körforgáson belül főleg a keleti társadalmakban hatalmas kulturális teljesítmények születtek meg, de a kulturális teljesítmények nagysága nem gyakorolt döntő befolyást a társadalom összfejlődésére, és így az állandóan reprodukálódó ázsiai viszonyok a világ számos helyén és számos történeti periódusban statisztikailag átlagként jelentek meg. Ezáltal létrejön a legtöbb esetben az a kép, mely az anyagi kultúra és szellemi kultúra fejlődésének fordított arányosságát vagy legalábbis egy ilyen tendenciát feltételez." A hozzászóló példaként Toynbee felfogásának egyik alapját látja abban, hogy a nagyhírű angol történetfilozófus a Közelkelet egyik legjobb ismerője, aki áttanulmányozta a mezopotámiai, arab stb. kultúrákat, s bizonyos szkepszissel viseltetik a mai európai kultúrát illetően. E kultúrtörténeti felfogással kapcsolatban Hermann István megjegyezte, hogy az ilyen fejlődésű társadalmak megismeréséhez a politikatörténetnek —- mely véleménye szerint „összefoglalása és gyakorlatba átvitele a technikai, a társadalmi és az ideológiai fejlődés kölcsönhatásos folyamatának" — nincs olyan jelentősége, mint pl. az európai történelemben. Ebből azonban éppen az következik, hogy ilyen szempontból a kultúra ilyen redukált és civilizációval szembeállított felfogása retrográd jelenség és a történelemszemléletet dezorientálja azáltal, hogy a nem klasszikus, hanem az átlagos fejlődési színvonalakat és módokat állítja fel mércének. A kultúra-felfogások másik típusa sokban hasonlít az elsőhöz, de jellegzetessége, hogy a konfliktusokat, az ellentmondásokat sokkal finomabban, magán a kultúrán belül elemzi. Kritikája az individuum vonalán indul, forrása mindenképpen Freud Unbehagen in der Kultur с. művére nyúlik vissza. Ez a freudista felfogás, mint ismeretes, lényegileg az individuumot állítja szembe a társadalom egészével. A korábbi ellentét — civilizáció és kultúra ellentéte —, itt az individuum és a társadalom ellentéte lesz. Hermann István példaként idézte a neves amerikai szociológus, Riessmann műveinek több megállapítását, melyek bizonyítják, hogy noha e könyvekben olvashatunk a társadalmi és egyéni cselekvési normák összhangjáról is, mégis — amint azt kritikusai is megállapítják — Riessmann-nál „a társadalmasított egyént inkább az határozza meg, ami tilos számára, mintsem az, amire a társadalom ösztönözné őt." Mint kritikusai mondják, Riessmann pusztán a „negatív szankciókat tárgyalja". Hermann e felfogás kapcsán utalt arra, hogy ő maga is nagy jelentőséget tulajdonít a kultúrában a gátlásrendszer kialakításának, noha ennek szerepót nem freudista alapon fogja fel; Riessmann azonban egy gátlásrendszerből igyekszik megkonstruálni a kultúrát, s pozitív értelemben nem fogalmaz meg semmit. így mivel negativitásból vezeti le a kultúrát, létrejöhet, mégpedig rendkívül egyszerűen és közvetlenül az amerikai szociológia kultúrkritikája, mert most már a kultúra azonosodik a társadalommal és ebből következően a kultúra egésze ellenséges az individuum törekvéseivel. Ez a második típus, mely az „objektivitást egyenesen és közvetlenül teszi felelőssé az individuum érdekszférájának megsértéséért", szükségszerűen eljut bizonyos utópiákhoz. Erre példaként idézte az Erich Fromm-féle felfogást az „egészséges társadalomról" és Herbert Marcuse kritikáját a szocializmus kultúrfelfogásáról. A harmadik típus — a funkcionalizmus, illetve a strukturalizmus kultúrfelfogása. Annyiban hasonlít az előzőkre, hogy szintén az etnográfiából indul ki, s hogy, mivel a primitív kultúrákat tanulmányozza, ugyancsak elejti a fejlődés gondolatát. Hermann István utalva e harmadik felfogás többféle változatára, a funkcionalizmus klasszikusának, Bronislav Malinowskinak elméletét elemezte. Idézte a kultúráról adott meghatározását, melynek értelmében „a kultúra nem más, mint részben autonóm, részben koordinált intézmények integrált összefüggése", majd megállapította, hogy ez a felfogás tehát szemben az előbbi szétdaraboló felfogásokkal, egyfajta totalitásra törekszik, azonban totalitás-felfogásának lényege az, hogy magának a társadalomnak belső struktúráját lényegileg mint egymást kiegészítő ós autonómnak tünő funkciók tömegét kell leírni, s ebben a leírásban mindenütt a társadalom belső szükségletvilága a döntő, amelyet a társadalom ki is elégít. A funkcionalizmus számára a társadalmi berendezkedés legtöbbje értékelés és kritika nélkül marad, kivéve néhány olyan esetet, amikor a „társadalmi dekompozíciót világosan lehet észlelni". Vagyis, mondotta Hermann István, a funkcionalizmus ós a struktrualizmus történelemszemléletében a megértő felfogás kerül előtérbe a kritikaival szemben. Ennek következménye, hogy a funkcionalizmus a kultúrában a „társadalom