Századok – 1970
LENIN ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Az MTA Történettudományi Intézetének ünnepi ülése Lenin születésének 100. évfordulóján - Pamlényi Ervin: Lenin és a kultúra kérdései 1149/V-VI
1156 PAMLÉNYI ERVIN tudjuk, egyáltalán nem volt idillikus, nehézségektől mentes. Az orosz értelmiség többsége jobban kötődött a megdöntött rendszerhez, mélyebben rendítette meg a forradalom, s megzavarodottsága, — mely politikai akciókban is kifejezésre jutott — tovább tartott, mintsem hogy a forradalmi hatalom mindjárt kezdetben bizalommal fordulhatott volna felé. Helyzetének ebből következő nehézségei élénk visszhangra leltek és kifejezést is nyertek Gorkijnak Leninhez intézett leveleiben, beadványaiban; valószínűleg ez volt egyik oka kettejük mély és őszinte barátságában az 1917—18-as átmeneti válságnak is, amelynek csak a Lenin elleni merénylet híre vetett véget. Gorkij igen részletesen leírja az erről a problémáról folytatott 1918 végi beszélgetésüket, amikor Lenin a munkások és az értelmiség szövetségének kérdésére is kitért. Nem vitatta, hogy a munkáshatalomnak szüksége lenne az értelmiségre, — de utalt az értelmiség ellenséges indulatára és arra, hogy „nem látják be, hogy nélkülünk erőtlenek, nem jutnak el a tömegekhez. Az ő bűnük lesz, ha mi túl sok edényt törünk össze." Az értelmiség átállásában, ahogyan Szekfű eléggé nyersen nevezte Magyarországon ezt a folyamatot, nagy része volt annak, hogy a szovjet hatalom megszilárdult, és az értelmiség ellenállásának lassú oldódása találkozott, egybeesett Leninnek és a kommunista vezetőknek azzal a felismerésével, hogy a polgári szakemberek nélkül lehetetlen a termelőerők fejlesztése. Egyeseket közülük már ekkor is nagyrabecsült, de az egész rétegre továbbra is reálisan, illúziók nélkül tekintett. Mégis, a VIII. Kongresszuson tartott beszédében már sürgeti munkábaállításukat. Tudja azt, hogy polgári nézetek hatják át őket, de tudja azt is, hogy „egy egész réteget nem lehet bottal munkára kényszeríteni". Egyetlen szilárd vonal van, — hangsúlyozza — „elvágni az ellenforradalom útját, felhasználni a képzett burzsoá apparátust". Lenin ebben a beszédében nemcsak kitűnő természetrajzát nyújtja az egész polgári értelmiségnek (amit, úgy gondolom, társadalomtörténetileg nem használhatunk fel eléggé), hanem a társadalmi mozgások irányának tökéletes ismeretében emeli ki azokat a politikai és morális tényezőket is, amelyek hatására majd „ők saját maguktól is bekapcsolódnak apparátusunkba, annak egy részévé válnak". Nem volna különösen nehéz feladat most végül néhány vonással meghúzni azokat a nagyon is szembeötlő párhuzamokat, amelyek az átmeneti korszak szovjet kultúrtörténeti problematikája és a mi tegnapi, vagy mai problémáink, — az ottani fejlődés hatalmas eredményei és a mi kulturális fejlődésünk között mutatkoznak. Ezt azonban csak mélyebb elemzés, a társadalmi-gazdasági feltételek beható és differenciált analízise, egybevetése alapján lehet elvégezni. Ami a szovjet példából általános érvényű, az mindenekelőtt talán annak kiemelése, hogy maga az átmenet rendkívül hosszú folyamat; történetileg is hosszú időt vesz igénybe, amíg a munkásosztály és a parasztság a politikai és gazdasági hatalom mellé elsajátítja azt a kultúrát, kultúráltságot, műveltséget, melyet a tőkés kizsákmányolás idejének súlyos életfeltételei között csak kis részben tudott megszerezni. Minthogy pedig ez a politikai és gazdasági vezetéshez nélkülözhetetlen, a forradalom utáni periódus — szintén általános érvényűnek tekinthető — legfontosabb folyamata a tömegek kulturális színvonalának emelkedése, amely ösztönös és tudatos tényezők együttes eredménye. Az így kialakuló új kultúra azután nem lesz egyoldalúan munkás- vagy paraszt jellegű, hanem ezeknek időt álló értékeit összeötvözve a nemzeti és egyetemes kultúra múltjának haladó elemei-