Századok – 1970

KRÓNIKA - Láng Imre kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 1084/IV

1088 KRÓNIKA mérését kell követelni." A kölcsön-bérletről megjegyezte még, hogy a Szovjetuniónak az USA csak 1941 novemberétől nyújtott ilyen alapon szállításokat. A késedelem miatt-1941-ben, a német támadás első hónapjaiban amerikai adatok szerint a Szovjetunióba irányuló szállítások a brit birodalomnak juttatott kölesönbérlet mindössze 2%-át tették ki. S noha később javult az arány — a Szovjetunió a háború folyamán az összes kölcsönbérleti szállítások 22 — 23%,-át kapta — ez mégsem állott arányban a viselt háborús-, terhekkel. Egyetértett Vajda Imrével abban, hogy amikor a „tervezők" diszkriminációról beszéltek, elsősorban a brit vámpreferenciákat támadták, s igazat ad abban is opponensének, hogy a továbbiak során jobban el kell mélyíteni a preferenciákkal összefüggőangol—amerikai ellentétek elemzését. Annyit szeretne hozzátenni ehhez, hogy az USA — mint ezt az angol fontadósságokkal kapcsolatos amerikai álláspont igazolja — minden dollárcikk-öllenes diszkriminációt támadott. Egyetértett Vajda Imrének a foglalkoztatottság problémájára vonatkozó megállapításaival is. Ránki Györgynek igazat adott abban, hogy a disszertációban felvetett problémák a háború előtti Anglia gazdasági helyzetének és a 30-as évek gazdaságpolitikai gyakorlatának részletesebb megvilágítását követelik. A fasiszta gazdaságpolitikával kapcsolatos amerikai álláspontot illetően arra szeretné a figyelmet felhívni, hogy Hull több ízben rámutatott a demokratikus országok és a fasiszta hatalmak gazdaságpolitikájának alapvetően ellentétes voltára. De e megállapítások nem gátolták az ÜSA-t abban, hogy „megújuló rohamokat intézzen a tengelyellenes koalíció több tagját összekapcsoló brit preferenciái is rendszer ellen ..." Gazdaságpolitikája „nyílt, liberális" elveket hangoztatott, diszkrimináció-mentes kereskedelmet. Ez a doktrína elítélte mind a fasiszta gazdaságpolitikát, mind a brit birodalmi protekcionizmust. Valójában szó sem volt a szabadkereskedelem visszaállításáról. Ezen amerikai gazdaságpolitikában már nem a közgazdasági elmélet, a közgazdászok, hanem a politika, a kormánytisztviselők viszik a vezető szerepet. A „tervezésben" érvényesülő közgazdasági szemlélet jellemzéseként amerikai és angol közgazdászok megállapításait idézte. Ugyanakkor egyetértett Ránki Györggyel abban, hogy a „tervezés" politikája és a közgazdasági elmélet közötti összefüggések további vizsgálatokat igényelnek. Ezután a „tervezés" kimenetelével kapcsolatos opponensi észrevételekre tért ki. Mint mondotta, a pénzügyi intézmények és a GATT működése az 50-es években, valamint a Marshall-terv hatása már egy másik történelmi időszakba tartozik, amely csak annyiban kapcsolódik az általa tárgyalt időszakhoz, hogy a Havanna fiaskóját túlélt intézmények a „tervezés" során keletkeztek. Ami a „tervezés" kudarcát illeti, ő nem a létrejött intézményeknek az 50-es években kibontakozott tevékenysége szempontjából értékelte az amerikai akciókat, hanem a „tervezők" célkitűzése oldaláról. A tények azt mutat ják, hogy a háború utáni fejlemények megcáfolták az amerikai feltételezéseket, nem jöhetett létre a „tervezők" által felvázolt gazdasági rend. A pénzügyi intézmények nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket az átmeneti szakaszban. Az amerikai kormány azzal mondott ítéletet a „tervezésről", hogy lemondott a „havannai chartá"-ról; az amerikai törekvések még a Marshall-segélyben részesítettek ellenállásába is beleütköztek. Az USA-nak nemcsak azt kellett tapasztalnia, hogy kereskedelempolitikája a nyiigat-európai államok és a gazdaságilag elmaradott országok részéről ellenállásba ütközik, hanem azt is, hogy a nemzetközi intézmények nem válhatnak világszervezetekké. „A Szovjetunió távolmaradása megsemmisítette ezt az illúziót." Hivatkozott pl. az 1945. évi kereskedelempolitikai tervezet egyik előírására, melynek értelmében a Szovjetuniónak évente meghatározott összegű vásárlásokat kellett volna eszközölnie a tagállamoktól. Amikor a Szovjetunió elutasította a nemzetközi intézményekben való közreműködést, akkor azt adta tudtul az USA-nak, hogy nem vállalja az amerikai „magatartási Szabályok" konzekvenciáit. A háború alatt a szovjet álláspontot erősen befolyásolta, hogy az antifasiszta koalíció tagjaként tárgyalt, míg 1945 után már nem érvényesült a koalíciót korábban összetartó erő, s az 1945 decemberi amerikai kereskedelempolitikai tervezet negatív irányban hatott a szovjet álláspontot illetően. A további tárgyalások már egybeesnek a hidegháborús hullám erősödésével. Igaza van Ránkinak: 1946—47-ben az ÜSA külpolitikája még nem nyíltan egyértelmű. A Marshall-terv, mint mondotta, csak az amerikai gazdasági külpolitika szükség-és részmegoldásaként képezte kutatása tárgyét. Vizsgálódásait a ,,tervezés"-j roblematiká, s nem a nyugat-európai talpraállás szempont jából végezte. Annak felderítése, hogy a hidegháború és a „tervezés" között milyen összefüggések álltak fenn, közgazdászok és történészek további kutatási feladata lenne. Jogos annak a kérdésnek felvetése, hogy vajon a szocialista országok álláspontjának kialakításában mennyire játszott közre az