Századok – 1970

FIGYELŐ - Történelmi film-e az Itélet? (Bellér Béla) 1062/IV

1070 FIGYELŐ ezért néz szembe múltjával. A múlt azonban Dózsa számára nem lesz nemhegy mélyreható kritika tárgya, de még reflexiók objektuma is csak alig. (Természetesen nem ь. Werbőczitől kívánt ellenforradalmi, hanem a Dózsától elvárható forradalmi kritikára gondolunk.) Dózsa, mint ahogy a múltban nem látta, a jelenben sem látja a vezető és a tömegek, hatalom és felelősség, külső és belső terror, célok és eszközök, lehetőségek újrafogalmazásának szükségességét; sem intellektuálisan, sem morálisan nem tud fölibékerekedni a vereségnek, nem tudja legyőzni azt. A vereség így lesz abszolút értelemben vett vereség, nem pedig csupán relatív, a jövendő győzelmek lépcsőfokának számító kudarc. A jelen és a múlt Dózsája közt tehát nincsen konfliktus, így igazi dráma sincs. Az igazi konfliktus és dráma a jelen Dózsája és a jelen Werbőczije közt zajlik le. Ebben a küzdelemben viszont Dózsa politikailag is, morálisan is alulmarad. Akármennyire hihetetlennek tűnik is fel: Dózsa érdemben nem tud válaszolni Werbőczi nagyon is átlátszó, már a kortársak által is leleplezett feudális nacionalista és szociális demagógiájára, a törökellenes védekezés, a központosítás, a jobbágymentés hatásos, de üres frázisaira. (C&ak zárójelben jegyezzük meg: a filmművészek sem válaszolnak Werbőczinek a maguk sajátos, nagyhatású, leleplező erejű kifejezőeszközeikkel, pl. egy-egy, az arcon keresztül a lélek mélyébe világító premier plánnál. Mennyi mindent ki tud fejezni Dreyer a kétségbeesetten védekező Johanna vékony, törékeny, fájdalmas és átszellemült arcának és a körülötte acsargó papok borostás, szemölcsös és bibircsókos arcának egyszerű szembeállításával !) Végül Dózsának még indalata is elfüstölög, s nem tud mást vetni a vita mérlegének fellelő szálló serpenyőjébe, mint a maga kínhalálát, ami felkavar, irtózatot kelt, megráz, de elvek híján nem igazol, nem bizonyít semmit. Ez a magatartás lehet a rossz lapra tett hidegvérű szerencsejátékosé, még egy becsületes küzdelemben alulmaradt, a vereség mellé természetes mozdulattal az életét is odavető zsoldosvezéré is, csak éppen egy öntudatos, a pillanatnyi vereségből is a jövendő győzelem előjeleit kiolvasó forradalmáré, népvezéré nem! Ha egyáltalán van valami mondandója ennek a Dózsának a mi számunkra, ez csak a plehanovi „tanulság" lehet: nem kellett volna fegyvert fogni! — és nem Lenin tanulsága: még határozottabban kellett volna fegyvert íogni ! Megint csak el kell sóhajtanunk: mennyivel gazdagabb ós bizonyos szempontból még filmszerűbb is a történelem Dózsája, mint a filmé ! Nem f eladatunk a film rendkívüli művészi kvalitásait méltatni, noha ezen a téren a filmkritika is édeskeveset tett, különös módon nem a vitathatatlan művészi értékek kifejtésében, hanem a nagyon is vitatható eszmei mondanivaló fejtegetésében látva a maga fő feladatát. Annál sajnálatosabb: amennyire korszerű szinten áll a film esztétikai szempontból, annyira korszerűtlen történetszemlélete. A Dózsa-filmen csak nehezen lehet felismerni a marxista Dózsa-kutatás, Székely György, Kardos Tibor, Bácskai Vera, Szűcs Jenő nemzetközileg ismert és elismert munkásságának nyomait; a régebbi történetírásét már sokkal könnyebben. Tanulságos lenne kinyomozni, hogy ki inspirálta pl., melyik magyar történész, író vagy művész a film Werbőczi-képét, a filmnek történelmi szempontból legnagyobb talányát: a marxista Molnár Erik, a polgári radikális Szende Pál-e, vagy esetleg a szellemtörténész Horváth János, a klerikális Fraknói Vilmos; az Ülj törvényt, Werbőczi Adyja-e vagy a Zord idő Kemény Zsigmondja; Derkovits fametszet-sorozata-e vagy esetleg Donáth Gyula szobra, amelyet a népi demokrácia ledöntött. A film mintha újra szobrot akarna emelni Werbőczinek . . . De ne folytassuk tovább a kérdéseket és aggodalmaink felsorolását! Egy bizonyos: az így előállt helyzetért, a történetkutatás és a történeti tudat egymástól való elszakadásáért, a történeti tudatnak a társadalmi tudatformák közt elfoglalt szerény szolgálólány szerepéért történettudományunk, történeti ismeretterjesztésünk is felelős. Nem olyan értelemben, hogy az előbbi nem lenne eléggé tudományos, az utóbbi nem lenne eléggé tevékeny, hanem inkább azért, mert egyik sem eléggé hatékony. Ennek vizsgálata természetesen messze vezetne kitűzött témánktól; egy, a művészetekkel, a filmmel kapcsolatos vonatkozása azonban ide kívánkozik. A történelem ma nálunk szinte kizárólag történet tudomány és csak kevéssé történetírás, vagyis művészet. Nem segíthetné elő a történettudománynak a művészetekben való nagyobb térhódítását, ha a művészetek, elsősorban az írásművészet is az eddiginél nagyobb teret kapnának a történettudományban?