Századok – 1969

Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI

972 к. VÁKKONVI AGNES polgáriasodás „olvasztó hatása", az ország nagy területe és a magyar nép viszonylag kis száma, a virágzó polgári osztály hiánya vagy idegensége még mindig fennállnak. Élet-halál harcban állt ós áll is még mindig nemzetisége védelmében a nemzet és a tudomány nem térhet ki e körülményből ráháruló kötelességek elől. Eötvös viszont úgy ítélte, hogy megváltozott az ország helyzete, és ezzel megváltoztak kötelességei is. „A nemzetnek részt kell venni a nagy küzdelemben, melynek célja: a polgári szabadságnak és nyugati civilizátionak megalapítása Európa ezen részében." A nemzet csak úgy oldhatja meg feladatát, ha e kötelességének eleget tesz. „A tudománynak — szögezte le — nincs hazája, nincs nemzetisége." Nem a geográfiai helyzet vagy a szám, vagy a szerencse adományai határozzák meg azt a helyet, melyet egy nemzet az emberiség történelmében betölt, hanem a képesség. Ha nem figyelünk arra, mi történt körülöttünk, magunknak ártunk. Tehát szerinte a tudomány nemzeti hivatását csak az európai látókör, egyetemes értékkategóriák alapján teljesítheti. De hiába Eötvös minden érve, s végül sommás megállapítása is arról, hogy e kérdés tárgyalása — az Akadémia a tudományt szolgálja vagy a tudományt eszköznek tekintve kizárólag a nemzet érdekeit tartsa szem előtt — „legalább is meddő". Toldy felfogása az antidemokratikus német romantikával rokon. Nem szabad, hogy megtévesszen bennünket Toldy tudománypolitikai beszédeiben a sűrűn használt „nemzeti" kifejezés. Nála ez érzelmi elemek primátusát jelentette a régi feudális nemesi történetfelfogás védelmében. Látni fogjuk, hogy az ötvenes évek nagy történetszemléleti vitáiban, amikor a történelem megismerhetőségének kérdése, vagy a finn- magyar rokonság ügye, vagy a természettudományok valóságfeltáró feladata forog kérdésben, Toldy erkölcsi, érzelmi érveket szegez az értelem érvei ellen. Nála a nemzet fogalma lényeges elemeiben a feudális nemesi nemzeteszme keretei közé illeszkedett 1848 után. S a XIX. század második felében valóban anakronizmusként hat a kérdés — nemzeti vagy egyetemes legyen-e egy polgári nemzet tudománya. Hiszen a történettudomány mindenütt nemzeti tudomány olyan értelemben, hogy nyelvét, tárgyát és társadalmi talaját a polgári nemzet keretei szabják meg, de mert a polgári társadalom szükségletei hívták életre, egyetemes összefüggéseket kutat és nemzeti feladatát csakis egyetemes kérdéskörök nemzeti vonatkozásainak megoldásával tudja megoldani. Magyarországon természetesen a képlet nem ilyen egyszerű. De nem is úgy hangzott, hogy a Toldy—Thaly féle nemzeti történetírás, vagy a Habsburgiánus kozmopolitizmus. Az arisztokráciát védő és a feudális nemesi felfogást felmelegítő nézetekkel szemben az 1850-es években szembeszegeződött az a nemzetgondolat, amely a reformkor és a szabadságharc demokratikus indításaiból alakult ki és a parasztságban, a városlakókban s a mezővárosok „kallódó gyerekeiben" látta a nemzet alapjait, Magyarország történetét az egyetemes fejlődés részének fogta fel és számolt az ország másnyelvű népeivel, nemzeti sajátosságaikkal, s a szomszéd országokra sem ellenségként tekintett. Csakhogy ezt a felfogást a hatalom minden előnyét élvező konzervativizmus és a feudális nemzeteszme képviselői, az 1850-es évek végére durván összetörték, s 1867 táján historikus körökben már nem igen illett beszélni a régi küzdelmekről. Teljesen a feledés homályába merült Szalay elve, amely azért részesíti előnyben Wenzel Budai regesztáit, mert az az „antiquálódott" Horvát Istvánféle iránnyal szemben „lépést tartva a tudomány folytonos fejlődésével, ki-