Századok – 1969

Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI

HISTORIOGRÁFIAI TÖREKVÉSEK MAG VARORSZÁGON 949 Mert ő volt az első, ki érveit gúnnyal tudta elegyíteni, és így nemcsak a rendszert támadta meg, hanem egyszersmind azok tekintélyét is megingatta, akik a rendszert védelmezték." Buckle Voltaire-ben éppen az indulatot értékeli nagyra. Nem tehetett mást — veszi védelmébe még kortársaival szemben is hiszen oly emberekkel kellett harcba szállnia, akik csupán két gondolatnak engedtek helyet agyukban: „minden régi jó, és minden új rossz. Ily nézetek ellen bizonyítékokkal harcolni egészen fölösleges lett volna." Érdemeit lelkesen sorolja: nagy és általános szempontokat adott a történettudománynak, s a hűbériség eredetét ily általános szempontok alapján próbálja megmagyarázni. „Az ő iratai mutatják be a középkort először annak, ami. A tudatlanság, vadság és erkölcstelenség korának, mely nem tette jóvá az igazságtalanságokat, nem büntette meg a gazságokat és nem világosította fel a babonát." Nem Voltaire-ért lelkesedik Buckle, hibáit is gondosan számbaveszi, hanem antifeudális szemlélete ejti rabul. Montesquieu-t ezért becsüli, s ezért látja kiemelkedőnek Turgot-t. Alapos számvetés és összehasonlító vizsgálat után jelenti ki, hogy megalapozói voltak a társadalomtörténetnek, az egységes történetszemléletnek, s ezért és mivel „érzelmeket ébresztettek a zsarnok ellen" formálták a történelmet, előkészítették a forradalmat. Ám csak az alapokat tudták lerakni, az épület megépítésére képességük nem volt elegendő, mert „nem tartották lehetségesnek, miszerint a múltat annyira lehetne megérteni, hogy abból a jövőt megjósolhatnék". Nem fedezték fel „minden tudományos vizsgálat végcélját": a képességet a jövő meglátására. Itt van tehát a határmezsgye, ameddig a legjobbak eljutottak. Az általános történetirodalmi képben azonban mindez csak kivétel. Még az anyag sincs együtt, mondja Buckle. A történetírók tudatlanok, genealógiákra, hadjáratok mozzanataira, aprópénzre váltják a történelmet. Ráadásul az egykori teológusok és pedánsok utódjainak „még ma is zúg a fülük", ha Voltaire „maró szavait olvassák". Kedvezőbbek a kilátások — állapítja meg Buckle. Felfogása szerint „a tudás legnemesebb és legfontosabb ága" az emberi nem történetének tanulmányozása. De a múltbatekintés mestersége még nem tudomány, hogy azzá legyen, egzakttá кеЦ tenni a történetírást.12 Látjuk tehát, hogy a pozitivisták historiográfiai koncepciójában csak annyi a közös, hogy a történettudomány addigi eredményeit elégtelennek, sőt hasznavehetetlennek tekintik. Hasznos, praktikus útbaigazításokat vártak a történettudománytól, segítséget a társadalmi fejlődés törvényeinek megismeréséhez, biztosítékot az egyre kétségesebbnek tűnő jövőre, választ az utópista szocialisták nézeteire s cselekvési, kormányzási normát a proletariátus mozgalmaival szemben. Természetes, hogy a régi történetírás meg sem közelítette e követelményeket, azonban a magasra emelt mércék s az éles kritika a historiográfiában igen gyümölcsözőnek bizonyult. Főleg a pozitivizmus radikális irányzatában igényes historiográfiai értékkategóriákat teremtett. E racionális, egyetemes, és a feudalizmus társadalmi osztályainak érdekeivel nem számoló értékmérők később ugyan sokat módosultak, de a pozitivizmus elméleti igényei, társadalomtörténeti szempontjai és realista rendszerező elvei sokkal alkalmasabbak voltak a rohamosan fejlődő és differenciálódó társadalomtudományokban jelezni és mérni a történettudomány megtett útjait és eredményeit, mint az 1848 után másodvirágzás-12

H. Th. Buckle: History of Civilisation in England (1859—1861) magyar kiadása 1873—1881, I—II. köt. 4—5, 7, 51, III. köt. 27, 17, VI. köt. 7, 10—11, 15, IV—V. köt. 137, VI. köt. 149, 30—43, 174, 46—52, 16. 1.